Miért ítélnek el ezért?

én 6 éve dolgoztam egy kis vállalkozásnál, ahol csak 6 ember+ a főnök volt, jó volt a kapcsolatom mindenkivel, egy csapatépítő kiránduláson, egy beszélgetés folyamán elmondtam nekik, hogy kamaszkoromban nem vetettem meg bizonyos drogokat, és ennek következtében deprszonalizációm van, ami gyakran durva pánikrohamokba torkollik, és hogy milyen jó ezen a munkahelyen, köztük, megtanultam kontrollálni magamat ilyenkor...

következő munkanapon főnököm behívott az irodába, közölte, hogy ez őrájuk "veszélyes" őszerinte és elbocsájtott...

Az emberek félnek attól amit nem ismernek, és hajlamosak magukat tökéletesnek látni...

Nagyon kevés helyen értik ezt meg. Én borderline vagyok és zenei művészkörökben mozogtam, csupa diplomás zenész között. Ott megértették. Sok kínlódás, kiközösítés után lassan megtaláljuk azt ahol elfogadnak.

De föl kell mérni hogy hol mondhatjuk el és hol nem. Ez az elején nem megy, később általában bejön. Egy tök egyszerű munkakörben, általában nem jön be. Művészek, docensek, szociális részek... itt kéne dolgozni, ilyen helyeken nagyobb eséllyel jön be. nagyon megértelek titeket - magamat...

Ne haragudj, de szintén bipol vagyok, ezért tapasztalatom, hogy

tipikus tünet a betegségünkről beszélni.

De mint észrevetted ez sajnos a bőrünkre megy, nagyon nem éri meg...... megértés vélelme esetén is később alattomosan visszaélnek a bizalommal.

Ki lehet emelni rengeteg jó tulajdonságot, ami a bipol-lal jár, de ez sem fog tetszeni az ismerősöknek, mert a

"jaj ez csak tünet, nem is valós jellem" akkor már a pozitív dolgok sem lesznek szimpatikusak, amik mindaddig a vallomásig szépek voltak, amíg nem volt gyanús, hogy tünet.

De nem kell aggódni, mint minden bipol-ra tipikus probléma, ezek az önfeltáró vallomások

el fognak múlni - ez is csak egy felejthető szakasza a kísérő állapotnak.

én is naiv voltam, mert egy helyen elmondtam. utána éreztem úgy néznek rám mint a véres rongyra. sőt, azt is tapasztalom, hogy korábbi barátaim (!) akik később szereztek tudomást arról hogy "nem vagyok teljesen normális" ők is szépen lassan elszivárogtak mellőlem. Ez van. ezt kell szeretni. őket meg leszarni.

keresni olyan értelmes (!) társaságot, akinek az értelme van azon a szinten hogy az ilyesmit megértse, felfogja, és befogadja!

Szia!

Én is bipoláris zavarban szenvedek, ha nem gond elmesélek egy kis történetet, mikor fiatalabb voltam.

14 évesen tudtam meg, hogy bipoláris vagyok. Akkor még dúltak a hormonok, így hát persze én is szerelmes lettem. Lett is hamar egy kedves, elfogadó barátom. Két hónapja jártunk, de még mindig nem mertem elmondani betegségemet. Rá egy hétre összeszedtem magam, elmondtam hát, hogy bipoláris vagyok. Elsőnek nem tudta, mit is jelent ez, de mindent elmeséltem neki bőven, hogy mivel is jár ez, stb... Rá két hétre, mikor épp a letört hangulatomban voltam, ki sem jöttem az ágyból, szakított velem. Bántani akartam magam, amiért ilyennek születtem, de szerencsére nem tettem kárt magamban. Másnapra az egész iskola rólam pletykált, hogy bolond vagyok, és, hogy elmegyógyintézetben a helyem. Elsőnek megviselt a dolog, de ahogy változott az idő, kezdtek megszokni és már nem piszkáltak annyira... Azóta már van egy férjem, gyerekeim. Az élet jóra fog fordulni, hidd el. Jön majd pár olyan ember aki elfogad téged!