Tehetnek valamit az ellen hogy nagyon masoktol fuggok? Nem lehet igy elni. (hosszu)

Nagyon szanalmas, de arra jottem ra, hogy nagyon fuggok masoktol. Hogy mi a velemenyuk rolam, hogy beszelgetnek-e velem vagy sem, hogy hogy reagalnak dolgokra amiket csinalok, minden...

Nagyon motivalatlan vagyok ha valamiert meg kell szenvednem. Igenyelnem a biztatast, meg ahhoz is hogy felkeljek, hogy megirjam a hazifeladatomat, hogy gyakoroljak, hogy kitakaritsak... Tudom hogy ez abszurd, nem azt akarom mondani hogy megkernek valakit hogy uljon ott mellettem es mondja hogy "ezaaaz, meg tudod csinalni!", hanem azt, hogy ez egy hatalmas baromsag, es nem normalis igy ereznem.

Tudom, hogy ha felkelek elkezdodhet a napom, csomo mindent csinalhatok. Tudom, ha megcsinalom a hazi feladatom otthon akkor nem ora elott kell vele szenvednem, es annyival nyugodtabb lehetek. Azt is tudom, hogy a gyakorlas meghozza a gyumolcset, es hogy a takaritas is gyumolcsozo, mert a tiszta kornyezet jobb kozerzetet okoz es nem lesz annyi bogar.. es meg sorolhatnam. De megis minden egyes dolog elkezdesenel ugy erzek hogy "ennek megis mi ertelme? "..

Mar szinte mindent muszajbol csinalok, olyant is amit regen szerettem. Azert hogy ne pazaroljam az idomet semmittevesre, mert kesobb tuti megbannam.

Epp hogy csak egy kicsi oromet okoznak. Egyedul a finomsagok evese hoz ki belolem valami eletenergiat.

Ugy erzem abnormalisan es teljesen foloslegesen vagyom az elismeresre. Ugy erzem sok mindenki mast mindenert jobban ertekelnek mint engem. Viszont mikor megdicsernek arra gondolok biztos csak udvariassagbol tettek, nem gondoltak komolyan, magukban talan meg az ellenkezojet is gondoljak, vagy csak azert mondtak mert megsajnaltak...

Van amikor tudok neki orulni, de kesobb elkezdem magam masokhoz hasonlitgatni..

Nagyon rossz. :(

Sokszor szeretnek nepszeru vagy hires lenni, mert aki az, annak mar a legjelentektelenebb dolgai is erdekelnek masokat...

Egy kis 'hattersztori':

Kiskoromban maximalista voltam, szorgalmas, mindenbol kituno, versenyeket nyertem, folyamat tanultam, alkottam, sportoltam, olvastam..

A tanarok, a szuleim mindig dicsergettek, az osztalytarsaim es mas iskolatarsak viszont allandoan piszkaltak, bantottak, ami nem keves lelki sebet okozott.

Emiatt az onertekelesem a beka segge ala csuszott, szulok + tanarok elismerese ide vagy oda.

Mostmar unok kb. mindent, ellustultam, a jegyeim sem olyan jok, nem vagyok kulonosen jo semmibol sem, sok dologbol meg inkabb atlagon aluli vagyok...

Kulfoldre koltoztunk, sokszor erzem ugy hogy irtozatosan le vagyok maradva, mindig vannak olyan dolgok amiket en nem erthetek, csak mert nem itt nottem fel. (persze probalom az olvasmanyokat, ismereteket meg a filmeket behozni)

Az otthoni barataim feleannyira sem erdeklodtek felolem mint amennyire szamitottam, tulertekeltem a kapcsolataimat. Hulyen ereztem magam, eldontottem nem futok olyan szeker utan ami nem vesz fel. Nem tartom olyanokkal a kapcsolatot akiket mindig nekem kell keresnem es le sem tojnak. Most mar csoda ha az akkori legjobb baratnommel cseten beszelgetunk par sort.

A szocialis fobiam felerosodott, a mostani sulimban nincsenek barataim. Csak a csaladommal mozdulok ki otthonrol.

Apam allandoan parancsolgat mindenkinek, beszol, leszol mindent.

Szeretnek en is teljes, boldog eletet enelkul a hu.lye elismeresi, biztatasi vagytol. Hogy ne erezzem ugy, semmi nem er semmit ha nem ismeri el mas, hogy csak a vegeredmenyt nezi mindenki, ezert "kar is erolkodni".

Mit csinaljak??