Akinek hisztrionikus személyiségzavara van, tudna mesélni egy kicsit magáról?

Abban igaza van az első hozzászólónak, hogy nagyon sok emberre jellemzőek ez a személyiségzavarok.

Abban is, hogy a legtöbben nem tudják magukról, hogy azok. Akik meg tudják nem szívesen vallják be.

Általánosságban elmondható, hogy ezek az emberek érzékenyek és gyorsan semmiségeken is megsértődnek.

Ez a labilis érzelmi állapotuk miatt van.

Lelkileg gyenge emberek.

Lehet javítani az állapotukon. Önmaguk legjobban személyiségfejlesztéssel tudnak segíteni ezen a problémán.

Környezetüktől elsősorban sok figyelmet és szeretetet igényelnek.

A kérdésedet nem találom provokatívnak.

Közben arra jutottam, hogy írok azért ide is, hátha másokat is érdekel... túl sokat nem tudok hozzátenni ahhoz, amit a neten leírnak erről a problémacsomagról... nagyon összetett dolog.

Az egészet úgy tudnám megfogalmazni, hogy volt egy bizonyos "álszemélyiségem". Szerepeket játszottam, próbáltam mindenkinek megfelelni, közben valami iszonyatos érzelmi üresség volt bennem. Képtelen voltam megfogalmazni a valódi igényeimet - önmagamnak sem tudtam - helyette mindig eljátszottam valakit, akiről azt gondoltam, hogy éppen az adott közönségnek megfelel.

Nagyon igaz volt rám, amit a hisztrionikus nők szexuálisan provokatív viselkedéséről írnak... szinte sportot űztem a csábításból, a flörtből, anélkül, hogy ezzel bármi célom lett volna - a csábításnál csak ritkán mentem tovább, mert valódi intimitásra, kötődésre képtelen voltam.

Eltúloztam az érzelmeimet, holott nem is voltam képes megfogalmazni, hogy mit is érzek (önmagamnak sem).

Hozzáteszem, én mindezeket nem tudtam magamról, nem érzékeltem. Mindig is voltak érzelmi hullámzásaim, az önértékelésem a béka feneke alatt volt - de persze tökéletesen el tudtam játszani ennek az ellenkezőjét. Szóval nem éreztem valami jól magam a bőrömben... Akkor szembesültem önmagammal, amikor néhányan szembesítettek vele, hogy teátrális vagyok, nem vagyok hiteles, felszínes vagyok, valódi érzelmek nélkül.

Végül is örülök annak, hogy pont ez a személyiségzavar "jutott" osztályrészemül, és nem más (van ennél rosszabb is), mert az összes személyiségzavarosok közül a hisztrionikusok kérnek leginkább segítséget (naná, hiszen mások figyelméből élünk! és ezt a terápiában megkapjuk...)

Mostanra már javarészt levetettem a hisztrionikus személyiségjegyeket, én is érzékelem és a terapeutám is folyton visszaigazolja. Nem állítom, hogy teljesen "készen" vagyok, de a zűrös hisztrionikus vonások már egyáltalán nem jellemzők rám. Sok munka van benne, de megérte, mert nyertem egy VALÓDI személyiséget az álszemélyiség helyett. Persze nem cseréltek ki teljesen... :) Nem lettem visszahúzódó, megmaradt az exhibicionizmusom és még mindig élvezem, ha figyelnek rám... de már másképp. Most már képes vagyok valódi érzéseket és igényeket kommunikálni, most már hitelessé vált a metakommunikációm, már nem dramatizálom túl a dolgokat. Maradt egy - szerintem, és mások szerint is - érdekes és színes egyéniségem. :)

Mondjuk úgy, hogy hisztrionikus személyiség maradtam, de ZAVAR nélkül. :)

Ha valami érdekel még, várom a kérdéseket.

Illetve még annyit hozzátennék, hogy nincsenek egyértelmű és tiszta személyiségzavar, ezek keverednek a hozott tényezők alapján. Nálam is megjelent némi dependens és talán némi nárcisztikus vonás is (ezek szülői mintázatok nálam). De ami a lényeg, hogy a terapeutám nem a diagnózisomat kezelte, hanem engem. :) Általában a személyiségzavarosok nagyon hasonló problémákkal küzdenek, bármiről legyen is szó, csak különbözőképpen nyilvánul meg. Az, hogy nekem pont egy hisztrionikus címke jutott, az égvilágon semmit nem jelent, mert a terápia szinte ugyanaz... a siker meg nagyon sok tényezőn múlik.

Én mostanra megbékéltem a hisztrionikus voltommal, ahogy fentebb is írtam, nem lehet teljesen levetkőzni, de a zavaró tényezőket ki lehet iktatni és ez a lényeg. Szerintem ez kellő elkötelezettséggel és jó szakemberrel egy nagyon jól kezelhető személyiségzavar. Most már azt mondom, hogy ha választhattam volna, hogy milyen személyiségzavart kérek, de valamit muszáj lett volna választani, akkor is ezt választottam volna. :)

Ja és még egy dolog... nem láttam az első hozzászólást, hogy mitől lenne provokatív a kérdés, de igyekeztem kihámozni...

Szóval én sok személyiségzavarost ismerek, vannak, akik tudják magukról, vannak, akik nem. Mindenhol ott vagyunk! :) A személyiségzavar nem egy olyan súlyos betegség, ami érzékelhető, és én most már ki merem jelenteni, hogy az emberek igen jelentős része, még azt is meg merném kockáztatni, hogy a többsége valamilyen fokú személyiségzavarban szenved. Ez ugyanis nem egy BETEGSÉG, hanem, ahogy a nevében is benne van: zavar! És tényleg így van, hogy a személyiségzavarosok többsége nem tudja magáról! (Én sem tudtam.)

Először is gratulálok az elért sikeredhez!

Nagyon tanulságos a történeted!

Igen, ez nem betegség, de sok betegség okozója lehet egy ilyen kellemetlen állapot. Ezért fontos, hogy mindannyian felfedezzük magunkat és próbáljunk elérni a legjobb pszichés állapotot.

Szerintem ez is a "modern" életmód egyik mellékhatása. Mindenben engedelmeskedni, szabályoknak megfelelni stb. Önmagunkra erőltetni olyan dolgokat, amivel nem értünk egyet, de ellene úgy érezzük nem tudunk tenni. stb......

Szóval nem csoda, ha a pszichénkben zavar keletkezik.

Az első kérdés lényege, mert már pontosan nem tudom idézni.

Ha hisztrionikus személyiségzavarral küzdő embereket a családi rovatban lehet találni. Ott szinte mindenki az. És hasonlattal próbálta érzékelni, hogy aki ezzel a problémával küzd, azt nem tudja magáról, ha meg tudja nem fogja elmondani.

A kérdést pedig provokatívnak találta.

Szerintem is tele van a családi, sőt, a szexszerelem rovat is személyiségzavarosokkal, akik nem tudják magukról, hogy azok. (Nem csak hisztrionikusok, hanem egyéb problémák is akadnak bőven... meg ahogy írtam, nincsenek szerintem "tiszta" esetek, minden személyiségzavar kevert valamilyen szinten.)

Viszont az okok annál sokkal mélyebben keresendők, mint amit írsz. A megfelelési kényszer az igaz, de akiben nem ez a "program" fut, az nem akar megfelelni a világ irracionális elvárásainak. Ezt a programot egész kisgyerekkorban kódolják belénk, a saját szüleink. Pl. már csecsemőkorban, amikor tudat alatt azt az érzetet alakítják ki bennünk, hogy a "jó gyerek" az, aki a saját igényeit elnyomva igyekszik megkímélni a szüleit minden problémától. Ezt a viselkedést jutalmazzák - hangsúlyozom, nem tudatosan! Én már kisgyerekként "megtanultam", hogy nekem nem lehetnek igényeim, érzéseim, mert ezekért "büntetnek". Ez az egyik része...

A másik pedig, hogy a hisztrionikus zavart tipikusan az ellenkező nemű szülővel való ambivalens kapcsolat okozza. A kötődés és az eltávolodás, az, hogy az ellenkező nemű szülő nem tud megfelelően reagálni a gyermekére. (És azért itt szerepe van a másik szülőnek is. Nem is kicsi.) Az én nárcisztikus anyám konkrétan féltékeny volt rám, ezért mindent elkövetett a maga manipulatív eszközeivel, hogy érzelmileg eltávolítson az apámtól. És az erőfeszítései sikeresek voltak. No nekem ebből fakad a hisztrionikusságom, ez nagyjából 5-6 éves koromra "eldőlt". Nagyon mély összefüggéseket sikerült feltárni a terápiám során. Minden jelenkori viselkedésemnek megvan az oka, eredete, egészen kisgyermekkorban.

Én egyébként eddigi életem során nagyon sokat foglalkoztam tudatos önfejlesztéssel, hatástalanul. Az okok feltárásával azonban lehetőség nyílt arra, hogy a korábban elsajátított eszközöket, kommunikációs technikákat immáron érdemben alkalmazzam, mindenféle tudatos gyakorlás nélkül. Egyszerűen működni kezdett mindaz, amiről korábban csak elméletben tudtam, hogy hasznos lehet. Képessé váltam kifejezni a saját igényeimet és érzéseimet és figyelembe venni mások igényeit és érzéseit. Korábban hiába tanultam én asszertív viselkedést, ha ott volt bennem a gát, ami megakadályozta. Csak a felszínen működött, számomra jelentéktelen kapcsolatokban tudtam asszertív lenni, a fontos kapcsolataimban nem!

A csodálatos az, hogy mindez észrevétlenül valósul meg... ahogy sorra iktattuk ki a gyermekkori hibás berögződéseket (egyszerűen csak a tudatosításukkal), úgy kezdtem el automatikusan másképp működni, viselkedni, anélkül, hogy erre koncentrálnom kellett volna.

Hangsúlyozom a tudatosítás jelentőségét! Magunkon ugyanis SOHA nem vesszük észre a hibás sémáinkat, elhárító mechanizmusainkat, a játszmázásainkat. Ez nem függ intelligenciától, pszichológiai ismeretektől, semmitől. Egyszerűen aki benne van, az nem látja a fától az erdőt. Ezért is, szinte lehetetlen, hogy aki személyiségzavaros, az érzékelje magán, hogy személyiségzavaros. A róka fogta csuka esete: amíg nem dolgozik magán valaki kőkeményen, addig nem látja át a hibás működési módját, de ahhoz, hogy dolgozzon magán, először fel kéne ismernie, hogy hibásan működik. Piszok nagy szerencse kell ahhoz, hogy ez működjön. Nálam ez egy nagyon mély krízis formájában következett be, amikor már azt éreztem, hogy innen már nincs lejjebb... és képtelen voltam egyedül kijönni belőle. Amikor már olyan szintű a szenvedés és a fájdalom, hogy MUSZÁJ valamit kezdeni vele, na akkor lehet érdemben dolgozni magunkon. Terapom szokta mondani, hogy aki nem akar változtatni magán, annak MÉG nem fáj eléggé...

Szuper! Tömören megfogalmazva az egész lényege!

És ahogy az egyik szaki (Ibrahim Elfiky) mondta ebben témában: A szülők iránt ne érezzünk haragot, mert ők is áldozatok. Inkább örüljünk, hogy túléltük a gyerekkorunkat. Most most már mi is tehetünk magunkért, hogy tökéletesebbek legyünk. - Neki problémás szülei voltak.

Azért annyit még pontosítanék, hogy eleinte szükségszerű némi harag, mert ezzel tudtam magamról letenni a felelősséget, a bűntudatot. Le kellett dönteni a bálványt, hogy a szülő tévedhetetlen, hogy én megfelelni tartozom neki... meg kellett élni azt az iszonyatos dühöt, hogy miért nem kaptam én a sorstól normális szülőket, hibáztatnom kellett őket azért, hogy ők nem voltak képesek szembenézni a saját problémáikkal, hiszen a lehetőség számukra is adott volt...

Utána jöhet a megbocsátás, az empátia, és annak felismerése, hogy ők is áldozatok.