Őrült vagyok, vagy szimplán csak rossz ember?

22 éves nő vagyok, és amióta már nagyjából felnőttebben gondolkozom, és van rálátásom saját magamra, úgy érzem, hogy a személyiségem egy merő szégyen.

Iszonyúan elkényeztettek, emiatt teljesen punnyadt és életképtelen vagyok (még egy egyszerű adminisztrációs munka is ki tud fogni rajtam, és főzni is csak most nemrég tanultam meg), és ez még tovább rontott az amúgy is gáz természetemen.

Nos, a tünetek:

- Képtelen vagyok kontrollálni a dühömet. Ordítozom, trágár vagyok, zsarolok, fenyegetőzöm, sőt, a barátomat már meg is ütöttem néhányszor, amit olyan rettenetesen szégyellek, hogy el sem tudom mondani. Minden kirohanásomat megbánom. Azért vagyok ennyiszer dühös, mert kb. mindenbe azt látom bele, hogy gúnyolni, bántani, alázni akarnak (sokszor tették ezt velem életem során, talán ezért idegződött be). Még arra is bedühödöm, ha csak viccelődnek rajtam.

- Nem tudom elfogadni, ha valaki máshogy gondolkozik, mint én (határozott értékrendem van), képtelen vagyok sértegetés/személyeskedés nélküli vitára. Folyton azt érzem olyankor, hogy a másik állatságokat beszél.

- Ha kritizálnak, és megkérnek, hogy máshogy csináljak valamit, akkor ingerem van "csakazértsem" úgy tenni, ahogy kérik.

- Sokszor a bűntudat miatt elkezdek ásni a lelkemben, és ezzel egy időben olvasgatni a neten, és olyankor minden személyiségzavart képes vagyok magamra venni. Pl. volt, hogy azt gondoltam,hogy egy önző szociopata vagyok, és olyan szinten beleéltem magam, hogy tényleg azt hittem, hogy nincsenek érzelmeim, teljesen belezavarodtam a saját érzelmi világomba (minden másokra irányuló pozitív érzelmemre azt hittem, hoy legbelül csak önzés, és rólam szól). De csomó más betegséggel csináltam hasonlót.

- Amikor dühös vagyok valakire, akkor olyan szinten gyűlölöm, hogy szégyellném leírni, amik járnak a fejemben olyankor. Amikor a párommal veszünk össze, akkor őt is "gyűlölöm", aztán ahogy kibékülünk, akkor meg átmegy az ellentétébe: szinte abnormálisan szeretem. Szóval teljesen képes elvenni az eszem a düh.

- Nem bízom magamban, félek saját magamtól. Azok a rémképeim, hogy vagy diliházban kötök ki (erre szinte kényszeresen gondolok), vagy pedig szimplán egyedül fogok meghalni, mert nem fog szeretni senki a természetem miatt. Csomószor megfogalmazódik bennem a kérdés, hogy miért ne válna belőlem egyszer egy vérbeli szemétláda, vagy egy kegyetlen gyilkos (gyilkolási vágyam pedig még a legnagyobb dühömben sincs igaziból). Nagyon félek, nem tudnék szembenézni magammal, ha ilyen lennék, mert minden vágyam az, hogy megtaláljam a harmóniát az életben, és szeretetet adjak, szeretetben éljek. Nem akarok szemét lenni!!!

- Hipochonder vagyok (minden apróságba halálos betegséget látok bele), fóbiásan félek a hányástól, és van még egy enyhe higénia mániám is, szorongásos tüneteim vannak. (Ezt csak így mellékesen megjegyzem).

Azt hiszem, röviden ennyi.

Szerintetek mi lehet a bajom? Nagyon rossz már, hogy akik nem ismernek annyira, azok egy szép, intelligens, eredeti egyéniségű egyetemista lányt látnak bennem, közben én pedig tudom, hogy r.ohadok belül. :( Sokáig szerettem magam, de aztán szembenéztem magammal így a felnőttkor küszöbén...

Azt sem tudom, hogy anyukám és a barátom hogyan tudnak elviselni.

Hogyan változzak meg?