Tönkretehet egy fiatal fiút mentálisan az, hogy képtelen kapcsolatot kialakítani és párt találni magának? Bele lehet őrülni ebbe? Vagy megszokja az ember?

Kedves második (és első)!

Megkérdezhetem, hogy pontosan milyen minőségben kutatsz a témában? Hobbiszinten, vagy esetleg pszichológusnak tanulsz vagy a munkáddal kapcsolatos?

Mindketten ajánlottátok a pszichológust. Nos, járok. Méghozzá olyanhoz, aki egyben pszichiáter is, szóval ezzel nincs gond, szerencsére jó szakember kezel.

"Átcsaphatsz dühös,agresszív,hirtelen haragú,lobbanékony viselkedésformákba.Lehetnek végül antiszociális,már-már pszichopátiára/antiszociális szem.zavarra utaló gondolataid,cselekedeteid. "

Ebből nagyjából már mind megvolt. Csak nagyon lefojtom ezeket magamban. Rengetegszer volt olyan, hogy legszívesebben egy szoba komplett bútorzatát szétvertem volna egy baseball-ütővel, vagy éppen lettem volna öngyilkos de ilyenkor bármilyen mélyen is vagyok, túl erős a racionális részem; olyan, mintha egy részem ezt kívülről nézné, és higgadtan eszembe juttatná, hogy hiába tombolok, attól semmi nem fog változni, csak szétverek egy csomó értéktárgyat, és hogy öngyilkosság esetén tönkretenném a szüleim életét, és soha nem merném megtenni. (Meg baseballütőm sincs.) És ez egyszerre áldás, mert olyan, mintha egy nagyon erős fék lenne, másrészről átok, mert nem tud elragadni a szenvedély, letagadom ezeket az érzéseket. El sem bírjátok képzelni, hogy ilyenkor mennyire borzasztóan frusztráló és milyen elképesztően dühítő emberek közé menni és úgy tenni, mintha semmi nem történt volna. Ilyenkor vagyok úgy, hogy meg tudom érteni az iskolai lövöldözők lelki világát. Valójában pedig tudom, hogy az történik, hogy én magam nem engedek teret, nem veszem komolyan ezeket az érzéseket. De fogalmam sincs, mit tegyek, mert ha teret engedek nekik, akkor abból az lesz, hogy szétverek valamit vagy megölöm magam, úgyhogy ez egy továbbra is megoldatlan probléma. Egyszer-kétszer volt, hogy úgy beleöklöztem valamibe, hogy utána napokig fájt a kezem, egyszer meg leborultam a földre és olyan erővel ütöttem a talajba, hogy szerintem valami zúzódás keletkezhetett a kezemben, mert azóta is szokott fájni.

Szerintem ha csajoznék, akkor nagyjából egyébként ezek mind elmúlnának, de a csajokat nem vonzza egy ilyen ember. A problémáim sem érdeklik őket. Az egyik legfrusztrálóbb a dologban az, hogy legszívesebben ország-világnak elmondanám, hogy miket érzek, de legalábbis néhány jó baráttal nagyon szeretném megbeszélni; viszont tudom, hogy aki panaszkodik, az egy idő után fárasztó lesz, és otthagyják. Tudom, mert így működnek az emberek. Mindenkinek megvan a maga problémája, senki nem szeretné mások nyűgjét is a nyakába venni. Egy olyan ember, aki értéktelennek tartja magát, senkinek nem kell, azt más se tartja értékesnek.

Lehet egyébként, hogy egy csaj elolvadna attól, hogy milyen mély érzéseim vannak, hogy sírni szoktam, hogy mennyire erős és mély bűntudatom van, amikor valakit megbántok, hogy kvázi belebetegedtem egy csaj visszautasításába, de tudom, hogy ugyanakkor ezek számukra a gyengeség jelei, és egy nagyon-nagyon aranyos BARÁTtá válnék számukra. Amiből sosem lesz kapcsolat, mert az nagyjából az eunoch szintjén van.

A pszichopátiáról jutott eszembe, hogy egyébként nagyon érdekes, hogy annak is valóban mintha mutatnám egy-két tünetét. Először is, mostanában magamon, és azonkívül, hogy megoldjam a problémáimat, semmi és senki nem érdekel. Tanulni lusta vagyok, semmibe nem kezdek bele, amibe igen, azt félbehagyom, és nem törődök másokkal. Sokszor azon kapom magam, hogy eszközként tekintek az emberekre. Ez pedig bűntudatot okoz, mert hitványnak, lélektelennek érzem tőle magam. Nem gondolok a szeretteimre, ha valakinek ajándékot kell venni, azt az utolsó pillanatra hagyom, nem beszélek nagyon velük. Nem érdekelnek az emberek dolgai.

"Nálad kb. még 100%-ban visszafordíthatóak ezek a folyamatok,meg lehet kell hangulatjavító,ami csökkenti a szorongásod."

Szedek kétfélét. Az elején még éreztem valamiféle hatást (pl. segített normálisan felkelni), de már majdnem egy éve szedem, és már jó ideje úgy érzem, egyáltalán nem segít. Egyrészt a szorongás oldására kezdtem szedni, másrészt, hogy stabilizálja a belső dolgokat, pl. ne úgy keljek fel, hogy fáradtabb vagyok, mint mikor lefeküdtem. Eredetileg működtek is, és éreztem a pozitív hatásokat, de most már nem. A szorongáson nem segít, mert rengeteget szorongok, az ébren töltött időm legalább felét ez teszi ki, és az alvásproblémákon sem, mert már egy ideje megint alig tudok felkelni. És rengeteget alszom. Alapjáraton vagy 10 órát szoktam aludni ha tehetem, de szinte mindig alszom napközben is egy-két órát. Sokszor lenne egy csomó dolgom, de egyszerűen inkább alszom.

"Bár szeritem megfelelő étkezés,heti 3 edzés,pozitív gondolatok és tettek felturbóznák a tesztoszteron -szinted,és máris sokkal bátrabb lennél a lányoknál,meg úgy általában a viselkedésed is."

Na, ezekkel is vannak gondok. Az étkezésről annyit, hogy mindig nagyon keveset ettem, egyébként meg iszonyatosan gyors az anyagcserém, és kb. 175 centihez 60 kiló vagyok. Ennél nem is voltam több soha. És mostanában meg magamhoz képest is baromi keveset eszem. Sokszor naponta csak kétszer. És furcsa módon szinte minden étkezésnél azt érzem, hogy még ennem kéne, mert van még hely, de valamiért mégse tudok már ránézni se a kajára. Mindig csak kb. 3/4-ig vagy félig eszem tele magam. Azonkívül esténként sokszor egyszerűen lustaságból nem eszem, és éhes maradok, de eltűröm. Amúgy meg világéletemben válogatós voltam, nagyon sokáig szinte semmilyen zöldséget nem ettem meg, és manapság is túlnyomórészt csak húst és szénhidrátot fogyasztok.

Sport: járok ugyan, de nem heti háromszor, és valamiért baromi lazák az ízületeim és minden elképzelhető testrészem ropog. Emiatt nagyon gyakran nagyon megfájdul valamim, de persze ebbe simán belejátszhat a hiányos táplálkozás is. Pl. most is fáj a bal vállam, belenyilall a fájdalom, valahányszor megemelem a kezem. Tudom, hogy izmosodnom kéne, de általában mikor elkezdek gyúrni, akkor valamim előbb-utóbb megfájdul. Azt se tudom, milyen gyakorlatot merjek végezni és milyet ne.

A tesztoszteronnal pedig van egy kis bibi: valamiért nagyon magas a véremben a prolaktinszint. Emellett van valamiféle gyulladásom, amitől nagyon fájdalmas minden magömlés, úgyhogy erősen csökkent a szexuális vágyam. Emiatt elég férfiatlannak érzem magam.

Hogy ne csak panaszkodjak: jó hír az, hogy dolgozom, egyetemre járok (bár magamhoz képest szégyenletesen alulteljesítek, és ide úgy kerültem, hogy kiiratkoztam egy világszínvonalú egyetemről), vannak barátaim, akikkel viszonylag gyakran találkozom (semmit nem tudnak a bajaimról, nagyon jól színészkedem).

"Kitartást,és hidd el alaptalanok a félelmeid,még csak 21 éves vagy,használd ki,próbálj szórakozni,edzeni járni,foglald le magad olyannal,ami szórakoztat,és főleg ne szorongj."

Tudom, hogy fiatal vagyok, de ez az állapot túl régóta tart. És a legnagyobb probléma az, hogy nem tudom magam kiteljesíteni, semmilyen téren. Mondok egy példát: állítólag nagyon jó agyam van, mindig a legjobb tanulók között voltam, továbbjutottam versenyeken, stb. Az is megvan, hogy mi érdekel. Ehhez képest a középiskolában következetesen alulvállaltam magam, nem teljesítettem egy olyan szintet, ami egy olyan képességű embernek, mint nekem illett volna, és jelenleg nem azt tanulom, ami egyértelműen és magasan a legjobban érdekel. Vagy egy másik példa: rengeteg csajt szemeltem ki az évek során, nagyon erős az igényem a kapcsolatokra, szerelmes alkat vagyok, de ennek ellenére összesen 1 db barátnőm volt, aki egy távkapcsolat volt, és csak kb. 2 hónapig tartott. Gyakorlatilag nulla tapasztalatom van. Gyereknek érzem magam, és azt hiszem, egy csajnak ez baromi kiábrándító lenne, ha kiderülne.

A pszichiáterem úgy hívja ezt, hogy "lelki impotencia". És tényleg. Érzem, hogy majd' felrobbanok az energiától, de nem tudom kinyitni a szelepet, és a gőz a kazánt veti szét ahelyett, hogy munkát végző erővé válna. Semmi nem teljesül a vágyaimból, csak álmodozom, meg nyugtatgatom magam azzal, hogy fiatal vagyok még, miközben itthon ülök a szüleim nyakán, netezek, alszom és semmit nem csinálok.

Nem hiszek magamban, és úgy érzem, másokat se érdeklek. Ha most elhatároznám, hogy megölöm magam, senki nem állítana meg, mert nem tűnik fel az embereknek, hogy nagyon mélyponton vagyok. Nem annak látszom, aki vagyok. Azonkívül a depresszióból eredő érdektelenségemet sokan valószínűleg bunkóságnak tartják és ezért se nagyon keresik a társaságomat.

Bocs, hogy ennyit panaszkodtam. Elsősorban neked írtam, kedves második, remélem azért végigolvasod, ha van egy kis időd. Igazából úgy érzem, hogy valójában ez az egyetlen hely, ahova ezeket kiadhatom. A pszichológusnál töltött heti egyszer 50 perc nem elég erre.