Mi a kiút az önutálatból és a szégyenből?

Az eddigi életemmel a legkevésbé sem vagyok elégedett. Rengeteg ostoba döntést hoztam, rengeteget titkolóztam és hazudtam félelem miatt a barátaimnak is; barátkozni se igazán mertem, nem is igazán van olyan barátom, akivel teljesen őszinte vagyok. Gyerekkoromban úgy éreztem, hogy tudós leszek, hogy kutatni fogok valamit, aminek a szakértője leszek, és ez ad majd kielégülést. És egy ideig ez így is tűnt, mert mindig kitűnő közeli volt az átlagom és versenyeket nyertem. De aztán leeresztettem. Nem hiszek magamban. Gyűlölöm, hogy ilyen esetlen, töketlen vagyok, hogy képtelen vagyok elérni a vágyaimat. Depresszió miatt meg kellett szakítanom a tanulmányaimat (azóta újrakezdtem), évek óta javarészt itthon ülök, családi életünk kb. semmi, a nővéremmel soha nem beszéltünk és a közelben nem lakik barátom. Iszonyú nagy lett bennem a felgyülemlett feszültség sértések és megaláztatások, valamint önvád miatt, apróságok miatt nekiestem embereknek, több egykori barát elfordult tőlem. A legjobb lehetnék, mégis egy középszerű alak vagyok. Gyűlölöm, amikor nálam fiatalabbak a kalandjaikról mesélnek, én meg közben titkolom, hogy szűz vagyok, amikor már senki nem az, mert minden normális embernek sikerült túllennie ezen kamaszkorában. És lehet, hogy gyerekes ez a hozzáállás, lehet, hogy helytelen, hogy másokhoz méricskélem magam, de valójában ők kevéssé számítanak; az én saját igényem, hogy végre legyen egy barátnőm, akivel szerethetjük egymást és végre megtudjam, milyen az intimitás és a bizalom. De ez nem történik meg, minden olyan csaj, aki nekem bejönne, elfordul tőlem. Egy két lábon járó kielégületlen vágyakozás vagyok. És tudom, hogy amíg ilyeneket írok magamról, addig nem is vagyok valami vonzó, de nem tudok megbocsátani magamnak és nem bírom nem szánalmasnak tartani magam. Mi lenne az okom rá? Ha kívülállóként nézném magam, ha valaki másnak lenne az az élettörténete, mint nekem eddig, azt is szánalmasnak tartanám! Nem vagyok férfi, mert egy férfi képes harcolni magáért és a vágyaiért. Ismerek olyat, aki olyan családban nőtt fel, ahol óriási volt a családi élet, összetartás, jó suliba járt (én prolisuliba), rengeteg barátja volt, rengeteg inger volt az életében, imádja magát. Én is ilyen akarok lenni, de én nem ilyen vagyok. Nem bírom felfogni, hogy hogy lehet, hogy ennyi mindennel egyedül maradtam, ennyi terhet és titkolózást és bizonytalanságot éveken keresztül egyedül cipeltem és nem osztottam meg senkivel, aminek eredményeképp nem is igazán ismer senki.

Semmi nem érdekel már, csak az, hogy legyen barátnőm, és szinte semmi nincs, ami örömet okozna. Gyűlölöm, hogy mások, akik tizedannyit se szenvedtek, mint én, gyönyörű barátnőkkel flangálnak, annyit szexelnek, amennyit akarnak és harmóniában élnek önmagukkal.

Szóval, mi innen a kiút?

21/F