Mit tegyek még, ha nem akarok örökre egyedül maradni?

Nevelőszülők neveltek fel, akik eléggé idősek, most nevelőapám 65 éves, nevelőanyám pedig 60 (én 20). Megvolt az oka, amiért nem a szüleim neveltek... Szóval a kiskori negatív hatások megvoltak.

Egészen gimnazista koromig alig volt barátom, ők is inkább játszópajtások. Egészen egyetemig, tehát mostanáig nem tudtam beilleszkedni a mindenkori osztályomba.

Tinikoromig volt egy nagy defektusom kinézetileg, általános 1-2. osztályban letakarós szemüveget hordtam, nem húztam ki magam sose - az utóbbi 1-2 évben kezdek erre figyelni.

Mivel egykeként és jóformán barátok nélkül nőttem fel, ezért magamnak való lettem és más irányban indultam el. Furcsa érdeklődési körök, furcsa szokások.

Mivel idősebb emberek neveltek, abból adódóan is más szokások ragadtak rám.

Nagyon keményen számon kérték rajtam, hogy tanuljak, ezért "stréber" is lettem (nem a nyalizós, de a szeret tanulni értelemben).

Szóval:

Tinikorban lett pár barátom, akkor kezdtem szocializálódni (ami talán már óvodában meg kellett volna történjen)?

Akkor kezdtem magamat empatikus viselkedésre szoktatni, akkor kezdtem tanulni a szeretetet. Akkor kezdtem gyakorolni az alkalmazkodást, mint olyat. Akkor kezdett el fokozatosan érdekelni az 'ember', de még mindig nem érdekel eléggé...

Szerintem Aspergeres is vagyok, tinikorban kezdtek enyhülni a tünetek.

Egyetemen tapasztaltam meg először, hogy milyen beilleszkedni a közösségbe, ahova minden nap bejárok.

A tanulásmániám miatt is mostanában kell egy-két dolgot megtanulnom.

Az egész fentiek miatt önbizalomhiányos vagyok.

Ezen kívül különc is vagyok. És ezt nemcsak az önbizalomhiányom mondatja velem, mindenkinek lejön, és ami a legfurább: már pár szó után.

Most is csak haverjaim vannak inkább, barát nagyon kevés és ők se igaz barátok.

Állandó a félreértés, mert még a nyelvezetem is fura, és önkéntelenül megbántom őket és ők engem, holott egyik fél se úgy gondolja...

Mondják, hogy mindenki visel álarcot és senki se lehet igazán önmaga társaságokban.

Nos, én úgy érzem, hogy az átlagnál jóval nagyobb álarc kell.

Nem tudok úgy gondolkozni, mint a többiek, nem bírok nem külön utakon járni.

Küzdök-küzdök tinikorom óta. És azt látom, aki hasonló szintről indult, már mind beilleszkedtek, én vagyok a gyengébb, aki még csak itt tart.