Mit tegyek még, ha nem akarok örökre egyedül maradni?
Nevelőszülők neveltek fel, akik eléggé idősek, most nevelőapám 65 éves, nevelőanyám pedig 60 (én 20). Megvolt az oka, amiért nem a szüleim neveltek... Szóval a kiskori negatív hatások megvoltak.
Egészen gimnazista koromig alig volt barátom, ők is inkább játszópajtások. Egészen egyetemig, tehát mostanáig nem tudtam beilleszkedni a mindenkori osztályomba.
Tinikoromig volt egy nagy defektusom kinézetileg, általános 1-2. osztályban letakarós szemüveget hordtam, nem húztam ki magam sose - az utóbbi 1-2 évben kezdek erre figyelni.
Mivel egykeként és jóformán barátok nélkül nőttem fel, ezért magamnak való lettem és más irányban indultam el. Furcsa érdeklődési körök, furcsa szokások.
Mivel idősebb emberek neveltek, abból adódóan is más szokások ragadtak rám.
Nagyon keményen számon kérték rajtam, hogy tanuljak, ezért "stréber" is lettem (nem a nyalizós, de a szeret tanulni értelemben).
Szóval:
Tinikorban lett pár barátom, akkor kezdtem szocializálódni (ami talán már óvodában meg kellett volna történjen)?
Akkor kezdtem magamat empatikus viselkedésre szoktatni, akkor kezdtem tanulni a szeretetet. Akkor kezdtem gyakorolni az alkalmazkodást, mint olyat. Akkor kezdett el fokozatosan érdekelni az 'ember', de még mindig nem érdekel eléggé...
Szerintem Aspergeres is vagyok, tinikorban kezdtek enyhülni a tünetek.
Egyetemen tapasztaltam meg először, hogy milyen beilleszkedni a közösségbe, ahova minden nap bejárok.
A tanulásmániám miatt is mostanában kell egy-két dolgot megtanulnom.
Az egész fentiek miatt önbizalomhiányos vagyok.
Ezen kívül különc is vagyok. És ezt nemcsak az önbizalomhiányom mondatja velem, mindenkinek lejön, és ami a legfurább: már pár szó után.
Most is csak haverjaim vannak inkább, barát nagyon kevés és ők se igaz barátok.
Állandó a félreértés, mert még a nyelvezetem is fura, és önkéntelenül megbántom őket és ők engem, holott egyik fél se úgy gondolja...
Mondják, hogy mindenki visel álarcot és senki se lehet igazán önmaga társaságokban.
Nos, én úgy érzem, hogy az átlagnál jóval nagyobb álarc kell.
Nem tudok úgy gondolkozni, mint a többiek, nem bírok nem külön utakon járni.
Küzdök-küzdök tinikorom óta. És azt látom, aki hasonló szintről indult, már mind beilleszkedtek, én vagyok a gyengébb, aki még csak itt tart.
Szia!
Teljesen át tudom érezni a helyzeted.A leírásod alapján én úgy veszem észre hogy a legfőbb ok arra amiért ilyen lettél az hogy nevelő szülők neveltek fel és ahogy írtad tini korodban vetted észre hogy nincs minden rendben.De akkoriban meséltél erről valakinek? Mert ha nem akkor ez mélyíthette el benned ezeket a dolgokat.Én is önbizalomhiányos vagyok és a súlyos depresszió tünetei is jelentkeznek nálam viszont senki nem veszi észre hogy szenvedek.Nekem is csak haverjaim vannak,egy olyan ember sincs akiben megbízhatnék és mindent elmondhatnék neki.Különcnek érzem magam..nem követem a többieket.Néha már antiszociálisan viselkedem.
Szerintem ha megpróbálsz olyan embereket keresni akik hasonlóak hozzád akkor jó kapcsolatokat is kiépíthetsz és ez egy kis önbizalmat is tudna adni, majd aztán már más közösségekben is menni fog a beilleszkedés.A lényeg hogy légy önmagad,nem kell görcsösen arra koncentrálni hogy beilleszkedj ha egyszer más vagy mint a többiek..az igaz barátok így is elfognak fogadni! ;)
remélem tudtam segíteni.
14/L
Köszönöm!
Korodhoz képest intelligensebben válaszoltál szerintem. Valahol már felnőttél.
Ami azért is lehet, mert neked is nagyon nehéz... :(
Tudom, milyen érzés, mert sokszor érzem, hogy nincs kiben megbíznom. És hogy csak haverjaim vannak.
Örülök hogy tudtam segíteni.:)
Igen nehéz.De a legnehezebb változtatni a helyzeten,főleg úgy hogy közben senki nem támogat,de még csak észre sem veszi azt hogy nincs minden rendben.
De azért próbálok kikerülni ebből az óriási göndörből amit az élet ásott nekem.:/
Remélem neked sikerülni fog!
válasza:Én azt javaslom neked, hogy csinálj végig egy hosszú terápiát egy JÓ pszichológussal! Életünk első EGY ÉVÉBEN alakulnak ki a kötődési mintázatok, amelyek az összes későbbi (baráti, szerelmi) kapcsolatunkat meghatározzák. És neked nincsenek jó mintázataid, ezzel nyilván tisztában vagy.
Át lehet írni ezt a hibás "programot", de csak szakember segítségével. Hidd el, hogy segít, nekem is így sikerült, pedig már majdnem 40 vagyok!
Nem szeretem a pszichológusokat, nem is bízom bennük.
Nem szeretem az elemzést, nem értek a rávezetésből. És nem szeretem, ha nem mondják meg konkrétan, mi jó és mi rossz, hanem mindkettő mellett érvelnek meg elemezgetnek. Mindkettő mellett érvelni én is tudok, azért nem tudok dönteni se a végén....
Nem szeretek minden rejtett dolgomról beszélni, minden sebet felszakítani és kiadni magamat.
Mindezt úgy mondom, hogy voltam már pszichológusnál, és nagyon-nagyon fájt. Mást nem ért el, mintsem fájdalmat.
Viszont Te miben változtál?
Múltak el érdeklődési köreid? Tehát mivel jobban kötődtél az emberekhez, kevésbé érdekeltek az addigi hobbijaid és érdeklődési köreid?
Én ezeket nem szeretném feladni... ezeket féltem.
Ha van jó oldala annak, hogy távol vagyok az 'embertől', akkor az az, hogy nyitott vagyok a világ működésére. És ilyen akarok maradni.
válasza:Akkor te rossz pszichológusnál lehettél, ha ő akarta megmondani, hogy mit hogyan kell... az enyém hagyta, hogy én magam ismerjem fel a korlátozó hiedelmeimet, ő csak segített egy-egy jólirányzott kérdéssel.
Nem adtam fel semmit a korábbi életemből, sőt, új érdeklődési köreim, hobbijaim, tevékenységeim lettek.
A kapcsolataim (minden kapcsolatom: baráti, párkapcsolat, munkakapcsolat, de még vadidegenekkel is) jelentősen javultak. A kötődés még döcögősen megy, hiszen évtizedes mintákat kell felülírnom. De én nem vagyok már fiatal, minél idősebben kezdi valaki a terápiát, annál nehézkesebb! Most az a célom, hogy biztonságosan kötődő legyek. Ne magamért: a gyermekemért. Nem akarom neki is továbbörökíteni a "defektemet".
Pont az a gond, hogy NEM akarta megmondani, hogy mit hogyan.
Nekem pedig az kell.
Én úgy érzem, kezdek kötődni.
Kezdek aggódni másokért. Néha sikerül meghallgatni másokat. Sajnos csak akkor, ha nincs nagy gondom aktuálisan, mert ha van, csak azzal vagyok elfoglalva.
Személyesen úgy érzem, hogy hasonlóan különc emberek társasága kellene.
Önbizalmat is adnának, mert látnám, hogy nemcsak én vagyok különc, és végre valakik, akik MÉG kilógnak a sorból. És talán hozzájuk könnyebb lenne alkalmazkodni.
Az a gond, hogy küzdök az alkalmazkodással és nem sikerül. Küzdök és csak a kudarcot látom, és a környezetem FŐLEG csak a negatívumot veszi észre rajtam.
válasza:Annak az égvilágon semmi értelme, ha megmondják, mit csinálj. Én kb. 5 éven át próbálkoztam tudatos önfejlesztéssel, hogy mások megmondták a tutit, és akkor csinálom. De ez így nem működik. Ha korlátozó hiedelmeid vannak, akkor nem működik.
A kötődés pedig messze több annál, mintsemhogy meghallgatsz másokat. Ismerek olyan embert, aki mindig meghallgat másokat, de képtelen elhinni, hogy őt lehet szeretni, és betegesen kerüli a kötődést.
Olyan gondok vannak velem, mint például megyünk az utcán, még az ég színére is tudok megjegyzést tenni. Pl. jé, de szép kék az ég. Olyan szép, és sajnos olajfestékkel nehéz kikeverni. Jé, mit keres itt ilyen típusú villamos? Nem szeretem, mert ráz, viszont azt a másikat igen.
Ott megy a vonat. De rég voltam vidéken. XY barátokkal voltam és Z dolgot csináltuk. Tényleg, te mikor találkoztál legutóbb K-val (ő is ott volt a kiránduláson)?
Szóval mindenről tudok beszélgetni.
Sokak szerint túl pörgős és túl beszédes vagyok. Ez sokszor fárasztó.
Főleg a témáim miatt.
Ami meggyőződésem, hogy azért alakult így, mert alig volt barátom. A barátok azért szerintem hatnak egymásra. Nomeg azt szokják meg, hogy ha egyik A-rajongó, akkor ők is A-rajongók lesznek.
Én nem tanultam meg követni a trendeket. Egyszerűen erőszakkal kell rávenni magamat, hogy megnézzem, ami be van linkelve facebook-ra, de már ezredjére, vagy megnézzem azt a filmet, amit mindenki látott már. Aztán, ha megnézem, általában nem tetszik.
Amúgy is kevés filmet nézek és totál egyedi stílusom van.
Na ez már három probléma: túl sok beszéd, eltérő érdeklődés és eltérő stílus a filmek terén.
Aztán nagyon sokszor veszik észre, hogy problémázom.
Az esetek felében nem problémázom! És nem tudom, miért érzik annak? Inkább csak érdeklődöm valami iránt, lásd komment eleje, és problémázásnak érzik?!?! WTF?
A másik felében tényleg problémázom. Ekkor viszont azt veszem észre, hogy ők ugyanúgy problémáznak.
Csak amit én problémának érzek, ők nem, és amit ők problémának éreznek, én nem.
válasza:Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!