Mi játszódik le annak az agyában, aki megvágja vagy megüti magát? Miért teszi azt?

Én is csak saját tapasztalatból tudok beszélni. Én 2008 végén kezdtem, és elég durván vagdostam magam évekig. Különösebben nem a hangulatom befolyásolta, hogy mikor vágjam meg magam, mert az állandóan rossz volt. Szinte mindennapossá vált a vagdosás. Minden vágás előtt volt bennem egy kis félelem, hogy fájni fog, de ehhez hamar hozzászoktam, és egyre mélyebbeket vágtam. Fantasztikus érzés volt. Gyönyörűnek láttam. Jó érzés volt tudatni magammal ilyen szinten is, hogy valóban sebzett vagyok, olyan, aki segítségre szorulna, de nem látja senki. Ahogy folyt belőlem a vér, arra gondoltam, hogy így távoznak a lelkemből a problémák, és egy kis időre megnyugtatott, kiléphettem a valóságból. Ki kellett törnie a benti fájdalomnak, hogy könnyebben tudjam cipelni a terheimet, és ez lett az én kis titkom. Élveztem azt, hogy ki kellett találnom valami hazugságot testnevelés órákon, hogy miért van állandóan bekötve a kezem, élveztem, hogy tudom uralni magam, és egyre több fájdalmat vagyok képes elviselni, élveztem azt, hogy gondozni, kenegetni, kötözni kell. Persze rettentően akartam, hogy végre valaki felfigyeljen rám, hogy érdekeljen bárkit is, de mikor anyám is megtudta, nem tett semmit. Mikor rájöttem, hogy tud róla, akkor már egy éve tudta, és közölte, hogy úgy gondolta, hogy ezt a problémát magam megoldom...

Ma már nem csinálom annyira komolyan, csak akkor mikor rám jön a vagdoshatnék, de akkor sem vágom tele az egész karomat mint régen.