Öngyilkos gondolataim vannak, és kifogytam az ellene szóló érvekből. Mit javasoltok? 21/F

Tyű, talán érdemi választ nem kapsz tőlem, de vázolom a meglátásomat ezen a téren (ugyanis én is érintett vagyok ilyen dologban).

18 éves hím egyed vagyok, a szüleim olyan 5 éve váltak el, akkor változtam meg. Akkoriban nem viselt meg a dolog (legalábbis így éreztem), mert legalább az egyre gyakoribb veszekedések csökkentek. Mégis ahhoz az eseményhez kötöm a személyiségemben bekövetkező változást. Elsős lettem a gimnáziumban, nem barátkoztam, még az iskolai mentálhigiénés nénihez is el kellett mennem, de akkor döbbentem rá, hogy rajtam már csak a masszív gyógyszeres kezelés vagy valami sokkterápia-féle "segíthet", mert egyszerűen annyira pesszimista és makacs vagyok gyakran, hogy nem tudnak meggyőzni olyasmiről amit nem lehet alátámasztani észérvekkel (pl. nekem senki nem tudja beadni, hogy az élet szép, minden napban van valami jó... ilyesmik).

Így tengődtem napról, lett egy-két barátom az új helyen, de legbelül mégis egyre jobban távolodtam az emberektől. Kb. olyan ez, mintha a szerető családod körében ülnél, de mégsem érzed, hogy kötődsz hozzájuk.

Olyan 2 éve azonban egymásra leltünk a volt barátnőmmel, az volt életem legboldogabb időszaka. Csak hát a természetem "kiütközött", néha elszaladt velem a ló és bántó megjegyzéseket, "poénokat" mondtam neki, na meg nem tudtam megérteni egy-két dolgot (pl. az eltérő álláspontját a bulizáshoz). Azt tudni kell, hogy az empátiás készségem általában a béka s*gge alatt volt, ezért is logikus az, hogy imádom a fekete humort, "sötét" dolgokat stb. Ebből pedig az következik, hogy amikor bántottam őt szavakkal, akkor nem éreztem át a szavaim súlyát. A legrosszabb pedig az, hogy akkor eszméltem rá, hogy nem kell mindennek a logikus oldalát keresni és belekötni a másikba, ha esetleg eltér valamiben az ízlése, amikor már késő volt és odalett az irántam érzett vonzalma... Én persze ugyanúgy szeretem, pedig már szeptember eleje óta nem vagyunk együtt... Azóta kezdek "visszaépülni", ismét távolodom az emberektől. Gyakorlatilag nincs motivációm, reményem. Legbelül szinte minden egyes nap "meghalok", valahányszor eszembe jut. És nem működik ám az, hogy ne jusson eszembe vagy próbáljam elfelejteni, dehogy...

Na de az egész uncsi, lehangoló történetem ellenére mégsem tettem el (még) magamat láb alól és nem tudom megfogalmazni, hogy miért nem? Talán gyávaság vagy esetleg még mindig éltet valami lelkileg nap mint nap? Meglehet. Az is, hogy a szakítás óta úgymond érzelmesebb lettem. Nem minden tekintetben, de általánosságban igen.