Jó életem van! De még is újra és újra megtalál ugyan az a gondolat. Milyen lenne az életük nélkülem?

15 éves fiú vagyok. Irigylésre méltó szinvonalban élek. Van egy nagy házunk nagy telekkel. Van egy Mercedes-ünk és egy Audink. Évente 1 hónapot külföldön töltök. S3-s telóm van. Mindenem meg van ami kell. Sose buktam, egy eléggé jó közép iskolába járok. Van 3 öcsém, szüleim együtt vannak.

Én régen nagyon vidám kedves felhőtlen ember voltam. Egy kicsit mindig is érettebb gondolkodással rendelketem mint a korombeliek. Az utóbbi években nagyon megváltoztam. Teljesen magamba fordúltam. Szinte sosem nevetek, ha nevetek is az is félig kényszeredet nevetés. Családommal egyáltalán nem beszélek, senkinek nem mondom meg érzéseimet. Többnyire nem halgatnak meg társaságban, nehezen ismerkedek, és már szerintem unalmas vagyok számukra. Szinte semmi szabadidőm nincs. Túl sok dolgot vàlaltam, ezért semmiből sem tudok 100%-ot nyújtani. Nem tudom helyén kezelni a veszekedéseket. Szívesebben töltöm az időmet egyedűl vagy állatokal mint emberekkel. Egyre gyakrabban gondolok arra, hogy kinek milyen lenne az élete nélkülem, meg hogy meghalok valahogy:vizbe fulladok elüt a vonat, valaki véletlen valami olyat csinál stb. Az öngyilkosság gondolata is sokszor ott motoszkál a felyembe. Igazából csak azért nem tettem meg, mert nem találtam meg a legkevésbé fájdalmas módját. Még senkinek nem beszéltem rólla mert nem merek, de ma jobb napom van, ezért úgy gondoltam, hátha kapok valami jó ötletet ami nem a pszichologus.