Miért vagyok szomorú? Sosem vagyok boldog.

Nem szeretem magam. Nem érzem jól magam a bőrömben. Körülöttem mindenki utál engem, csak teher vagyok nekik. Senkinek nem mondhatom el, hogy mit érzek, mert nem értenének meg. Mindig fel kell vennem egy álarcot és már nagyon unom.

Nem tudok senkivel se kommunikálni. Egyszerűen nem megy. Nincs senkivel sem közös témám.

Semmihez se értek igazán, semmit se tudok befejezni. Utálok nagy tömegben vagy nyilvánosság előtt lenni, mert mindig úgy érzem, hogy figyelnek és röhögnek rajtam.

Itthon beszélni se merek erről. Barátaim sincsenek, mindig egyedül vagyok.

Sehova sem tartozom, csak úgy vagyok. Senkinek se vagyok fontos. Mintha egy árnyék lennék. Ronda vagyok, pattanásos és deszka. Sovány vagyok, semmi alakom nincs. Tükörbe se merek nézni. Senki sem néz rám.

Gyomorideggel és remegve megyek a suliba, nem normális ahogy élek.

Volt akinek bevallottam, hogy mit érzek iránta, de csak lekoptatott és kiröhögött, nagyon megalázva éreztem magam. Néha elgondolkodom azon, hogy valójában minek élek, mert semmi értelme. Semmi nem okoz örömet, semminek se tudok örülni igazán. Se mosolyogni, se nevetni nem tudok már egy jó ideje. Annyira feleslegesnek érzem magam. Mindenki csak kritizál és piszkál. Engem döngölnek bele a földbe, mert engem úgy is lehet, nem szólok vissza. Úgy érzem én már sosem leszek boldog. Nagyon rossz gondolataim szoktak támadni. Nem tudom, hogy mitől lettem ilyen. Szeretek szomorú és magányos lenni. Segítsetek, kérlek.