Mit tehetnék ez az érzés ellen?

Elég hosszú történet. Nem várom, hogy mindenki elolvassa, de aki igen, annak nagyon köszönöm.

Kb másfél hónapja láttam egy fiút a buszon (egyszeri alkalom volt, máskor nem járok arra), aki már akkor szimpatikus volt nekem és valószínűleg ő is hasonlóan vélekedett rólam, sokszor összetalálkozott a tekintetünk. Aztán telt múlt az idő és nem tudtam kiverni a fejemből, pedig még csak nem is beszéltünk. Fura dolog, tudom, de nekem ennyi elég volt ahhoz, hogy beássa magát a gondolataimba. Végül megkerestem facebookon, és mivel egy hónap múlva sem tudtam kiverni a fejemből, ráírtam, persze nem vallottam neki szerelmet. De akkor elkezdtünk beszélgetni, és nagyon jól kijöttünk. Örült, hogy írtam neki, aztán már a 2-3. beszélgetésünkkor elég komoly (lelki) témákat feszegettünk. Később írta is, hogy ez mennyire tetszett neki, mert olyan természetesen jön minden és mennyire egy hullámhosszon vagyunk. És tényleg az érdeklődésünk is nagyon hasonló. Az egészet valahogy olyan sorsszerűnek érzem, pedig nem hittem benne, de mégis ez a történet olyan fura, soha nem csináltam még hasonlót, hogy így letámadtam valakit ilyen kis hülyeség miatt, de nagyon is jól tettem, különben soha nem derült volna ki, mennyire hasonlóak vagyunk.

Viszont az utóbbi beszélgetéseinknél kicsit úgy éreztem, hogy nem annyira bőszavú, mintha nem érdekelném annyira, kicsit talán mint amikor le akarunk rázni valakit. De aztán rámírt, szóval annyira nagy gond nem lehetett talán. Legutóbbi beszélgetésünknél meg is említettem neki, mert amúgy is hasonló témáról volt szó, és nagyon aranyosan reagált, mondta, hogy dehogyis, egyáltalán nincs erről szó, elmagyarázta, h elfoglalt volt, és hogy jó velem beszélgetni és bármi ilyesmi van, akkor szóljak nyugodtan.

Szóval nagyon boldognak kéne lennem, de mégsem vagyok az. Nem tudom, hogy szeretne-e többet vagy csak mint egy netes ismerős tekint rám. Egy környéken lakunk, max 10 km-re egymástól, de találkáról még csak szó sem esett. Beszélgetést is ritkán kezdeményez, pedig olyankor nagyon jól megvagyunk, viszont nem akarok nyomulni, nem szeretném elijeszteni magamtól.

A fiúról tudni kell, hogy komoly mentális gondjai voltak, pánikbetegség, depresszió stb, kezelték is. Saját elmondása szerint ez azt okozta, hogy érzelmek nélküli lett. Azt nem mondta, h mitől alakult ki, de az alapján, amit mondott, azt szűrtem le, hogy volt egy komoly szerelmi csalódása. Tehát valószínűleg nem bízik a lányokban, vagy nagyon óvatos, vagy nem is tudom, talán nem tud egykönnyen szerelmes lenni.

Én viszont mióta láttam, nem tudom kiverni a fejemből, felemészt a hiánya, ez a bizonytalanság. Általában jó kedvű, vidám lány vagyok, csak nagyon érzékeny, és most kezd úrrá lenni rajtam a szomorúság. Nem tudom, mit csinálhatnék. Csak azt, hogy nekem szükségem van rá, még sosem voltam senkivel ennyire egy hullámhosszon, mégis mintha egy bástya lenne körülötte.

Remélem tudtok segíteni megfejteni, hogy ő mit érezhet és hogy én mit tehetnék ez ügyben. Bárminemű véleményt, gondolatot, tanácsot szívesen meghallgatok.

Ő 21F, én 18L