Kérlek segíttsetek nekem! Nem tudom mit tegyek, vagy hogyan csináljam. Szerintetek?

Hol is kezdjem? Az életem nagyon szép volt. Körül 5 éves koromig. Onnantól kezdve, egészen mostanig, 13 éves koromig sorban értek a csapások. A szüleim rengeteget vitáztak, de ennek a jelentőségére csak akkor jöttem rá, amikor idősebb lettem. Végül elváltak, és anyukám elköltözött, de még akkor is vitáztak tovább, és ez engem nagyon szomorúvá tett. Apukám nem akart elválni, győzködte anyukámat, hogy minden más lesz... Aztán jött az iskola, és nem szereztem egy barátot se. Azon kívül, hogy minden gyereken ott van az a piszkálódó stílus, engem még jobban bántottak. Egész idáig kitűnő voltam.Én voltam az osztály nyomi strébergyereke. Persze a szüleim nm vettek észre semmit, nem is foglalkoztak velem. Úgy volt, hogy atestvéremmel együtt 3 napot töltünk itt, 3 napot ott. Állandóan ide oda ráncigáltak, és nem is gondoltak arra, hogy ezt én nem szeretném. Az, hogy nem volt egy arátom se, még jobban rányomta a bélyeget az életemre. Lettek unokatesóim, akiknek rengeteg barátjuk volt, mindig együtt mentek mindenhová. A nagyszüleim, meg a szüleim meg nyaggattak, hogy én miért ülök mindig bent a szobában, mért vagyok egyedül. Azt mondtam, hogy azért, mert nncsenek barátaim, mire rávágták, hogy talán azért, mert állandóan bent ülök. Ezért jópofának tartották, hogy állandóan leküldtek a parkba, a többi gyerekhez. Szellemi szinten mindig előrébb jártam, mint a korosztályom. Nem szerettem volna még több gyereket, aki csúfol, ezért csak olvastam a padon. A többiek persze rögtön lestrébereztek, kiröhögtek. Ezért elmentem egy másik csoporthoz, ahol barátkoztak velem. Egyik nap besurrantam egy fa mögé, hogy majd én jól megijesztem őket, amikor hallottam, hogy beszélgetnek, hogy remélik ma nem jövök, mert hogy milyán gáz vagyok... És akkor nagyon összetörtem. Ha lehetséges még jobban bezárkóztam, és csak arra tudtam gondolni, hogy miért? Miért pont velem? Jól tanulok, kedves vagyok mindenkihez, mindent megcsinálok! Nem értem még most se. Aztán egyik nap (kulccsal) bementem apukámhoz suli után. Sírt. Megkérdezte miért vagyok itt, mert állítólag úgy volt, hogy anyukámhoz kell menjek. De aztán mondta, hogy úgyis mindegy, ugyanis kirúgták. Munkanélküli. Kicsi voltam, örültem neki, merthogy akkor mindig nála lehetek. Elmagyarázta, hogy már nem lehetek nála, mivel nincs miből eltartson minket. Akkor megértettem mindent. Aztán hazamentem anyukámhoz, és arra értem haza, hogy épp a mamámmal "beszélget". Épp szapulták apát, hogy sosem törődött anyával... Olyan szívtelenül. Sose gondolhatták át apukám mit érzett. Mert én ismerek őt, hogy soha nem tenne semmi igazán rosszat. Soha. Utána apával igazi társak lettünk. Ő mindig meghallgatott, és én is őt. Bárki fröcsöghetett róla bármi baromságot, nem érdekelt. Egyik nap unatkoztam (ugyanis még mindig nem voltak barátaim) és végiggondoltam az életem. És arra jöttem rá, hogy miután megszülettem, apa a kezén hordozott. Mindig vitt mindenhova nyaralni, nem sajnálta rám a pénzt sohase. Ahogy ezt olvasáttok, lehet hogy nem írtam, de anyukámat is nagyon szerettem, és még most is. Apukám elköltözött Pécsre, az anyjához, én meg minden hétvégen elmentem hozzá. Aztán már a családomnak se lettem senki. Egyik unokatesóm milyen jó sportoló, a másik milyen idős már, a harmadik milyen kicsi és aranyos.... Jajj de szupi, milyen jó! Ja, meg van valami stréber is. Én. Unokatesóm, és a testvérem fiúk, ők elvoltak, én meg maradtam egyedül. Teljesen. Én mindenkiért mindent megtettem, de nem értékelték, sőt... Hétvégén, szokás szerint kimentem apukámhoz, hogy valaki törődjön már vele, ha más már le se szarja. Beszélgettünk mindenféléről, majd nem bírta tovább, és elmondta nekem, amit már rég kellett volna: rákja van. Meg agydaganata. Azért, mert depressziós lett, mert anya elhagyta. Elájultam. Otthon ébredtem. Ment tovább az élet, és most már nem csak elzárkóztam, de egész depresszióba estem. Aztán anyukám elmondta, hogy van valakije. Dejó! Végre nincs egyedül! Együtt vannak már 5 éve! És nem mondta el nekem. Meg se bízik bennem. Azt akarta hogy költözzön hozzánk. Én mondtam, hogy nem! Nem is ismerem! El se mondtad! Az anyám vagy, de attól még nem hozhatsz ide akárkit! Talán ha ismerném! De, de ő idehozza. Jól van. Az iskolában, lányöltözőben, mosdóban hallottam, ahogy az osztálytársaim a hatalmas próblémáikról beszélgetnek. A pasi, aki tetszik, nem szereti viszont...

Apukám mindig küldött nekem aranyos, kedves képeket az üzenőfalamra. Lehet hogy most ti (is) kiröhögtök, milyen gáz, de nekem tetszik. Egyszer ez abbamaradt. Valahogy az ismerősei között lévő nő adatlapjára kerültem: ott voltak a képeim. Egyszer belelestem az üzeneteibe. Járnak, egy éve. Elbőgtem magam. Én itt hétvégémet, délutánjaimat, időmet szánom arra, hogy vigasztaljam, neki meg van valakije. (addig azt hittem) egyedül vigasztaltam, lelki társa voltam, ő meg nem képes elmondani ilyet. Nekem! Persze továbbra is mentem, nem tettem volna, hogy nem megyek, mert nem akarok ártani neki. De nem mondta el.. Nem baj. De még bánt.

Nemrég volt egy kezelésen. Mondta, hogy egy újfajta módszerrel kezelték. Örültem, hogy akkor biztos meggyógyul. Hát nem, balul sült el , szinte enni adtak a daganatnak, és csak napjai vannak hátra.

Ma meghalt. Csak nem tudom miért. Mit tettem? Mi a szarral érdemlem ezt ki? És a legrosszabb az az érzés, hogy nem tudok elenne tenni semmit. Nem leszek öngyilkos, mert tudom, nem kiút. Nem szökök el, nem csinálok semmi ilyet, mert tudom, nem helyes. Valószínüleg ezt leírom, aztán megy minden tovább, ahogy van, mert semmi sem változik, hiába győzködöm magam. Lehet hogy zavaros, amit írtam, de nem nézem át, mert nem érdekel. Persze voltak még csapások az életemben, csak párat emeltem ki, de minek panaszkodnék ennyit? Senki nem tud ellene tenni semmit.