Morbid rajzok, kéjes öröm. Óvodásként. Szerintetek normális vagyok? (voltam, leszek? )

Amikor ovis voltam, akkor kezdődött. Elkezdtem morbid dolgokat rajzolgatni. Kínzást. Pl.: a disney rajzfilmből a kishableányt, meg a lányát lerajzoltam, mikoözben ilyen üvegbúrában van a fejük, tele zöld folyadékkal, alattuk meg ég a tűz... meg hogy egy tigrist, mellette egy lánnyal, akinek fel van karmolva az oldala. És ez kéjes örömmel töltött el, miközben rajzoltam. Az életemre nem lehet panaszom, és ezt halálosan komolyan is mondom. És barátaim is voltak, panaszra nem volt okom. De mégis... A szüleim kérdőre voltak a rajzaim miatt. én csak kb. 2-3 esetre emlékszem, de lehet, hogy több volt. Megkérdezték, hogy mi van a rajzokon. Nem akartam válaszolni, de aztán mégis kinyögtem, hogy mi van a rajzon. Megígértették velem, hogy többé nem rajzolok ilyet. És megtettem.

Aztán iskolában lett egy nagyon jó barátnőm. 5 évig voltunk szinte elválaszthatatlanok, nekem nagyon sokat jelentett. Bevallom, valószínüleg a végén már nagyon rossz és önző barátnő lehettem, de öt év után jött egy másik lány, és őt is nagyon megkedveltem, és hasonlítani akartam hozzá. és benne is megbíztam. Aztán kítúrtak, neki köszönhetően. Ez az én hibám is volt. Küldözgettem a volt barátnőmnek gyűlölködő üzeneteket, sokszor sírtam, még most is sírok, pedig már 2 és fél éve volt. A best friends-es feliratú, nicis plüssállatoktól is elfog a sírhatnék. És belemásztam egy másik barátságba, és ennek eredménye képp, meg főként a kitúrás emléke miatt visszahúzódó és csöndess lettem, és nagyon kevés humorom maradt.

És nagyon szeretek rajzolni, azt mondták, már az óvodában is tehetségesnek tartottak. De azóta eltűnt a mosoly a képeimről. Szeretem a vidám képeket, megnyugtatnak, de... én nem igazán tudok ilyet alkotni. próbálkoztam képregényrajzolással, és abba belekrült, de azóta abbahagytam, és az önálló rajzaimon viszont... Vagy valami vicces,vagy valami komor, elvont, elborult, kétségbeesett rajzok születnek. És nem boldogok. Ha szemet rajzolok, akkor is mindig kétségbeesettet, dühöset, döbbentet, ha arcot, akkor is ezek a szemek, komor ábrázatok, és nincs mosoly, csak kevés. Azóta nem igazán rajzolok mosolyt. Csak úgy magától jön...

Oké, a másodikat valószínüleg a kamaszkorom számlájára fogjátok írni, de jobban érdekelne az óvodás rész. Hogy az mitől van. nem láttam horrorfilmet, és nem helt meg senkim. De mikor meghalt, akkor sem voltam szomorú. amikor temetés volt, akkoris igyekeztem elszomorítani magamat, hogy képes legyek sírni. De akkor viszont fél óráig bőgtem, mikor azt hittem, hogy meg fog halni az egyik kismacska a nagymamámnál. akkor nagyon sírtam.

És néha úgy érzem, hogy képes lennék megölni embereket. Ha nem lenne, akiknek hiányoznának, és ha nem tudnám, hogy nagyon kell vigyáznom, nehogy elkapjanak, akkor valószínüleg életem során nem egyszer gyilkolnék. Én ezt így érzem. lehet, hogy azt mondjátok, hülye vagyok, idióta, önsajnáltató kis pisis, de ezt komolyan így érzem. De állatokat sosem tudnék bántani. Még gondolatban sem... És volt olyan is, hogy a kedvenc előadómról, akinek imádom a számait, utolsó két albumjukról azt írták, hogy nyálak, rossz, unalmas, stb. akkor ezen egy egész délutánon át gondolkodtam, és nem tudom egyszer is úgy hallgatni a számaikat, hogy ne jutna eszembe a kitika, és olyankor a hibát keresem magamban. Hogy mi lehet a gond, hogy egy csomó dolgot szeretek, amit az emberek többsége szerint rossz...

Szerintetek ez normális? (L/14)

És egy kérés: Az olyasmit, hogy hülye kis *bíp* vagyok, esztelen, idióta, meg ilyesmi, akkor arra kérlek, hogy számolj negyvenig, és ne dühtől tajtékozva írd a válaszodat. És bocs a lelki fröccsért, csak valakinek ell kellett mondanom, mert a legjobb barátnőmnek nem mondhatom, mert őt is erősen érinti a dolog, és nem akarom megbántani ilyesmivel.