Kérłek, segítseтek. Vannak céljaim, de nem hiszek benne, hogy el tudom érni őket. Nem érzek energiát semminek az elkezdéséhez és nincs hitem magamban. Van kiút ebből az állapotból?

Tudom, hogy a sikeres élet titka az, hogy az ember céltudatos legyen, határozott, konkretizált célokat tűzzön ki maga elé és lépésről-lépésre megvalósítsa őket. Nekem vannak céljaim, le is tudom írni őket, a problémám nekem az, hogy az első perctől kezdve nem hiszek bennük. Semmi hitem nincs magamban. Lemondtam magamról, valahogy átléptem egy ponton oda, hogy bennem gyárilag van elcseszve valami, kár is harcolnom ellene. Nagyjából ebben a szellemben is élek jelenleg: semmibe nem kezdek bele, sehova nem járok el.

Új barátokat elég nehezen szerzek. Kicsit szégyellem leírni, de úgy érzem, engem valahogy nem igazán érdekelnek az emberek. Nem látom be, mit kapok tőlük, hogy "miért jó", ha ismerkedem (persze az eszemmel tudom, hogy ez ökörség, de ebben az állapotban vagyok). Természetesen szeretek a meglévő barátaimmal eljárogatni, de úgy érzem, valami többre vágyom. Hogy dolgoznom kéne másokkal valamin. Hogy csapathoz kéne tartoznom.

Voltam pszichiáternél (azért nem pszichológusnál, mert többnél voltam, és nem segített). A doki azt mondta, közepesen súlyos depresszióm van, és hogy valóban meg kell változtatnom a személyiségemet, de előtte magát a depressziót kell megszüntetni. Jelenleg gyógyszereket szedek.

Nekem az a nagy félelmem, hogy hiába jövök ki a depresszióból, mert valami más ennek az egésznek az oka, hogy a hiba bennem van és nem tudom legyőzni. Sosem voltam egyszerű eset, mindig kicsit szembe mentem a világgal. Kiskamaszkoromban kitaláltam, hogy én nem leszek olyan züllött, mint azok a nagy kamaszok, hogy hiába bulizik mindenki fiatalkorában, én fordítva fogom csinálni, és előbb növök fel.

Az is zavar, hogy elég erős példa van előttem. A szüleim sikeres, "befutott" emberek. Fel kell nőnöm hozzájuk. Sosem voltam "elveszett" gyerek, a tanulás mindig nagyon jól ment. Pontosan ezért aggaszt annyira, hogy most majd "elkutyulódom". Valahogy mire az egyetemválasztáshoz értem, kifújtam, hiába tettem le egy jó érettségit, és kerültem be egy jó egyetemre, most váltani akarok, de nem tudom, mire váltsak. És azt se igazán tudom, hogy miért tanuljak egyáltalán. Valami olyasmi jelenleg a jövőképem, hogy 30 éves koromra egy szanatóriumban fogok feküdni, egész nap a plafont bámulva. Komolyan mondom, nagyjából ezt érzem. A pszichiáter is azt mondta, hogy az a gondom, hogy nincs örömforrásom. Középsuli alatt a tanuláson kívül nagyjából semmi mást nem csináltam (ez nem azt jelenti, hogy csak tanultam, hanem azt, hogy tanultam és utána semmit nem csináltam).

Borzalmasan érzem magam és attól félek, hogy kárba fogok veszni. Úgy érzem, nekem ki kell bontakoznom, hogy sokat kell adnom a világnak, de jelenleg nem éppen efelé tartok. Az utóbbi időben több barátommal is összevesztem, több lányt is elijesztettem úgy magam mellől, hogy már barátok sem vagyunk. Döntésképtelenség, emberektől való elzárkózás, egész napos szobába zárkózottság és gépezés jellemzi a mindennapjaimat. Valahogy nem "érzem", hogy hogy kéne élni. Nem jön ösztönből az, ami másnak igen (barátok, bulizás, stb). Nagyon félek, hogy mi lesz velem.

20 éves vagyok.

(Kérlek, ne haragudjanak/haragudjatok ezért a talán túlságosan hosszú kérdésért, gondoltam, minél jobban írom le az állapotomat, annál jobb)