Hogy találhatnám meg végre a helyem?

Fiatal nő vagyok.Gyerekkorom óta gondjaim vannak a közösségekkel.

Sajnos úgy alakult, hogy már gyermekkoromban voltak kiábrándító tapasztalataim.Pl szülők válása, bölcsődei gondok(nem úgy bántak velem, ahogy kellett volna), aztán szemproblémák miatt sokat kellett orvoshoz, kórházba járkálni.Mindezek 6-7 éves koromig történtek, tehát nem volt felhőtlen a gyerekkorom, emellett egyedüli gyerek voltam.Bizonyára ezek hatására nagyon nehezen viseltem azt az egy óvodai évet, amit végig kellett járnom.Nem igényeltem, nem szerettem a gyerekek társaságát, az óvónőket főleg nem szívleltem.Mindvégig egy kényszerhelyzetben lévő, kirekesztett szerencsétlenségnek éreztem magam.

aztán jött az iskola, hasonlóan nehezen indult, de ott az évek során kezdtem feltalálni magam, bár többször éreztem magam rosszul, mint kellemesen.Mindig volt valaki, akivel tudtam barátkozni, vagy aki kereste a társaságom, de voltak olyanok is, akik inkább kizártak, vagy beszóltak.Nem voltam a legrosszabb helyzetben, de nem is voltam valami népszerű .Annak ellenére, hogy elég szerény kislány voltam, volt 1-2 olyan tanár, aki szinte vadászott rám, engem a legkisebb dologért is kiszúrt és méltatlanul súlyos büntetést adott.Ez persze tovább mélyítette a tekintély iránti gyűlöletemet.Volt persze 1-2 barátom, akiket mai napig kedvelek,meg olyan tanárom is, de ennek ellenére legtöbbször az iskolában is elveszettnek, céltalannak éreztem magam, nem láttam semmi perspektívát, nem tudtam, mit kellene tennem ahhoz, hogy valami jót érjek el, nem értettem a versengéshez sem.

Végül csak lett munkám, de nem azt tanultam, amihez tehetségem lett volna, hanem azt ahová épp felvettek.Így persze nem kaptam olyan munkát, ami igazán nekem való lenne.Eddig 3 helyen dolgoztam, mindhárom helyre jellemző volt , hogy legalább egy olyan idióta feltűnt, aki egy idő után próbált a fejemre nőni és megkeseríteni az életem(a gyerekkori minta ismétlődik?), ezt leszámítva tűrhető volt, de semmi dicséret, vagy közömbösek, vagy nem kedvelnek...Igaz, én sem vagyok egy cserfes, behízelgő ember, inkább kedves, de távolságtartó.

Tehát, az a baj, hogy az a gyerekkori elveszettség, kirekesztettség, kényszerűség érzése van bennem.Bizonytalan vagyok mindenben és nem bízom senkiben.Mára kiábrándultam mindenből és mindenkiből.Társat, munkát kellene most elsősorban szereznem és elvileg barátok is jól jönnének, de fogalmam sincs, melyik téren mi lenne a nekem való,nem tudom, hol lenne az én helyem.Mot mit csináljak?

Volt is mostanság egy elég beszédes álmom, ami nagyon jól szemlélteti azt, amire a kérdésem irányul:

Állok egy büfé szerűségben, ami egy iskolához tartozhat.Tornadresszben állok, nem érzem benne jól magam.

Veszek egy dobozos kólát, beleszürcsölök, áll mögöttem két fiú.Na, ezek biztos beszólnak valami baromságot, ha meghallották, úgyhogy gyorsan errébb megyek, de nem szóltak semmit, bár nem is volt idejük.Kimentem a teraszra.Láttam, hogy az udvaron volt osztálytársaim játszanak, már mind kisebb csoportokat alkottak, én melyikükhöz menjek?Á, inkább egyikhez se, nem hiszem, hogy szükség lenne rám, jól elvannak.Aztán felfigyelek az egyik lányra, milyen szép, neki nem volt baja (egészségével)gyerekkorában, figyelem, milyen ösztönösen tudja, kihez hogy kell szólnia, mit hogyan kell csinálnia, a többiek szinte összevesznek, melyik üljön mögé a biciklire.Elgondolkoztam, milyen szerencsés.

Na, ez az a hozzáállás, amit én is szeretnék, csak nem tudom, hogyan érhetném el.Vagy felnőtt korban már nem lehet ilyesmin változtatni?

Egyébként nem voltam gyáva, esetlen gyerek, inkább bizalmatlan, pesszimista.Nem volt valami jó az emberismeretem és helyzetfelismerésem.Bár lehet amiatt, mert nagyon sok időt töltöttem egyedül is, szüleim nem nagyon értek rá komolyabban foglalkozni velem.