Lehetnek a depressziónak fizikai tünetei? Ezek azok? És adnátok kérlek pár tanácsot?

Az érdekelne, hogy depresszió miatt érezhetem magam fizikailag is rosszul? Hányingerem van, ég a gyomrom, állandóan fáradt vagyok.

Emellett: a hétköznapjaim rettentő monotonak, felkelek, néha a sírás kerülget, hogy be kell mennem az iskolámba, ostoba emberek közé, még osotbább párbeszédeket hallgatni, annyira feltudom húzni magam rajta, csak az segít, ha nem látom az adott személyeket. Hallgatom őket, jópofizok, de legszívesebben felrobbannék. Nem szeretném hogy innen is kiutáljanak, mert elmondom a valós gondolataimat, ezért tartom meg inkább magamnak. A tanulás sem megy egyáltalán, szerettem volna tovább tanulni, de az nem idén lesz. Iskola után se sokkal jobb, hazajövök - egyébként anyámmal és nagyanyámmal élek - ki nem állhatom egyikőjüket sem, önző, anyagias, rosszindulatú emberek. Az anyám sosem viselkedett velem úgy, mint ahogy egy anyának kéne, emiatt lenézem, undorodom tőle. Pár éve öngyilkos akart lenni nagyanyám miatt, és a szemem láttára vagdosta az ereit,nagyanyámat nekilökte az ajtónak. - Ennek az előzménye konkrétan az volt, hogy nagyanyám közölte, hogy ne használjuk az áramot, le is kapcsolta, ott gubbasztottunk a sötétben egy szobában. Akkor ez volt az utolsó csepp, így anyám besokallt és elkezdte beszedni a gyógyszereit,(egyébként a mai napig nyugtatót szed) és ezután vonult be a fürdőbe. Sajnos nincs saját szobám, így vele kell aludnom. Nem bírom elviselni, ha véletlen hozzámér, kifutnék legszívesebben a világból. Nagyanyám állandóan üvöltözik, semmi dolga nincsen, azt figyeli állandóan mikor hull le egy porszem az asztalra, hogy beletudjon kötni valakibe. Akkor üvöltözik, de borzasztó undorítóan, és torka szakadtából. Ezen kívül iszik is, majdnem minden nap részeg. Barátaim sincsenek, a problémáimat senkivel nem tudom megbeszélni, ugyanis ezen a téren borzasztó válogatós vagyok, nem hinném, hogy bárki is érdemes lenne arra, hogy lelkizzek vele, főleg a korosztályom nem. Éretlen, buta, bunkók. 18 éves felnőttek, és még mindig nevetnek azon ha meghallják azt a szót: továbbtanulás. Ilyen beszélgetőpartnerek pedig nem jönnek minden 5. percben. Pszichológusra nem igazán futja, ugyan néha dolgozgatok, de az nem elég semmire. Várom már, hogy idén leérettségizzek, szeretnék elköltözni, és itt hagyni ezeket az embereket, de tanácstalan vagyok.

Mit tehetek ebben az esetben?