Hogy oldjam meg ezt a már-már kóros halogatási kényszert?

Szóval, az eset a következő: alapjáraton nagyon jó aggyal rendelkezek, és jó a munkabírásom, de már egy ideje olyannyira alulmotivált vagyok, hogy iszonyúan nyögvenyelősen kezdek neki bárminek is. Jelenleg az a helyzet, hogy két igen hosszú esszét (2000 szó) kellene megírnom január elejéig, amik közül mindkettő kiterjedt kutatómunkát, összeszedettséget, jó megszerkesztettséget kívánna, és egyikbe se kezdtem bele még. Helyette úgy néz ki a napom, hogy már reggel elhatározom, hogy elkezdem, de amikor rágondolok, mennyire baromi sok munka lesz vele, mennyire hidegzuhanyként fog érni annak a felfogása, hogy ezzel mennyit kell dolgoznom, milyen félelmetes lesz erre rádöbbennem, akkor egyszerűen inkább elkezdek netezni, halogatom percről-percre, és mindig el akarom kezdeni, de a gyakorlatban képtelen vagyok és egész napjaim mennek el úgy, hogy semmit nem csináltam.

A problémám az, hogy

-nem érdekel a téma

-valószínűleg nem lesz túl fényes, lévén, hogy az előző se volt az, pedig arra több időm volt, jobban is érdekelt és egyszerűbb is volt a téma, tehát már előre félek a kudarcélménytől

-mint írtam, félek szembenézni a valósággal, hogy mennyi munka áll még előttem

-igazából még abban sem vagyok biztos, hogy ezt a szakot akarom csinálni, ahova járok.

Ráadásul külföldön töltjük a karácsonyt, és úgy érzem, elrontották ezekkel a feladatokkal a pihenésemet, amit egy izgalmas külföldi országban tölthetnék, a családommal. Ha viszont elhatározom, hogy pár napig pihenek, az se működik, mert a szorongásom nagyon is megmarad, hisz pontosan tudom, mennyire értékes az idő, amit fecsérelek, és mivel kéne töltenem. Ha viszont ezzel töltöm, akkor meg semmi időm nem marad, hogy élvezzem a szünetet. Ennek az eredménye egy olyan erős szorongás és állandó agyalás, hogy már lassan teljesen becsavarodok...