Szociális fóbia, vagy annál több? El vagyok keseredve.

Óvodás korom óta egy kicsit visszahúzódóbb voltam a társaimhoz képest, de nem volt gondom a barátkozással soha. Itthon teljesen felszabadult vagyok és beszédes, de iskolában pl. elég szótlan, és ez azóta van amióta először suliba mentem. Aztán ahogy idősödtem egyre csendesebb lettem, de olyan 16 éves korom óta teljesen elhatalmasodott rajtam. Nem tudok barátkozni, félek az idegen emberektől, nem szeretem kitenni a lábam itthonról, kivéve, ha van velem valaki akit nagyon ismerek, mondjuk anyukám vagy apukám, ez biztonságot nyújt. Tavaly óta már testi tünetei is vannak az evvel kapcsolatos szorongásaimnak. Nem szeretek fizetni az üzletekben sem, mert elkezd remegni a kezem és a hangom, és félek, hogy valami hülyeséget mondok. Enni idegen emberek előtt is csak úgy tudok igazán, ha van velem valaki. Az iskolában is gyakran rettegek, hogy felszólítanak, vagy ki kell mennem a táblához. Ha figyelnek írás közben, akkor sokkal rondábban írok, rástresszelek. Idén egy új iskolában kezdtem (esti) és ezek a tünetek megmutatkoztak már az első napon. Anyukám vett nekem egy üveg Valeriana nyugtatót, hogy oldja a szorongásomat, amíg beleszokok az új suliba, de szerintem ő nincs azzal tisztában, hogy egy kicsit komolyabb a dolog. Az első napom az új suliban nem volt olyan rossz. Persze nem volt kellemes, senkivel nem sikerült szóba elegyednem, és látszott, hogy remegek kicsit. Attól tartok, hogy kattatnak gondolnak ezek után. Ma lett volna a második napom, de már indulás előtt nagyon ideges voltam, szaporábban vettem a levegőt, kapkodtam össze-vissza, szóval bevettem egy szem valerianat. El kellett volna mennem füzeteteket venni mielőtt elindulok az iskolába, de nem mertem bemenni a boltba. Az utcán is velem egykorú lányok és fiúk mentek haza az iskolából, úgy éreztem, hogy rajtam röhögnek, az elálló füleimen, a nem éppen szép hajamon és az egész külsőmön. Óriási gombócot éreztem a torkomban, azt hittem elsírom magam. Nem tudtam rávenni magam, hogy felszálljak a buszra és elmenjek az iskolába, csak haza akartam menni. Amióta itthon vagyok lenyugodtam de azt hiszem a gyógyszer nem ért semmit. Az pedig a másik, hogy napok óta nem is nagyon van étvágyam, örömmel tölt el, hogy nem eszek semmit és korog a gyomrom. Már most félek, hogy mit fognak szólni a szüleim, hogy nem mentem iskolába, mivel tavaly volt, hogy nem mentem be hasonló okok miatt, és rovót kaptam érte, és nagyon sokat piszkáltak miatta az akkori osztályfőnököm is, bárhogy bizonygattam neki az okát. Az pedig végképp bántott, hogy az igazgatónő is megalázott a hiányzásaim miatt, úgy beszélt velem, mint egy kutyával. Bár mivel most esti suliba járok, itt gondolom egy kicsit lazábbak lesznek, főleg, mert ide csak 18 éven felüliek járhatnak akik körül sokan dolgoznak is, de akkor is izgat, hogy szólni fognak-e érte.

Tegnap például nem kellett suliba mennem és apukámmal töltöttem a napot. Elmentünk csavarogni, és az ő társaságában például igazán biztonságban éreztem magam és igazán jó kedvem volt. Viszont amikor elalvás előtt arra gondoltam, hogy másnap iskolába kell mennem és egyedül leszek, elsírtam magam. Ekkor tudatosodott bennem, hogy kiskorom óta tart ez az állapot.

Barátaim nincsenek egyátalán. 4 évvel ezelőtt vidékre költöztünk egy Budapest melleti kisvárosból akkoriban még elég vidám és egy kicsit barátságosabb lány voltam akinek igenis voltak barátai, bár igaz, hogy kevés. Azonban nem sikerült barátokat szereznem mióta vidéken lakunk, csak rosszabb lett a helyzet. Ott hagytuk a szép házunkat, a kényelmes életünket, ez számomra borzasztó veszteség, bár a szüleim így boldogabbak. Úgy érzem céltalan az életem, jobb lenne egy jót aludni és többé fel sem kelni. Bárcsak olyan lehetnék, mint az átlagos fiatalok...

18/L

Elnézést, ha néhol nem jól fogalmaztam, vagy helyesírási hibákat vétettem. Mennyit tudok nyavalyogni...