Mi ez, és hogyan küzdjek ellene?

A problémám elég összetett. Világ életemben túlgondolós, túl sokat gondolkodós,agyalós természet voltam.Kicsi koromtól kezdve mindig gondolkodtam, agyaltam mindenen.Emellé nagyon érzékeny is vagyok a dolgokra, jóra,rosszra egyaránt.Ettől függetlenül a szociális kapcsolataim mind-mind rendben vannak,sok barátom van, vidám típus vagyok alapjáraton, tényleg ez kívülről senkinek sem tűnik fel...valahogy mégis időről-időre beleesem a saját elmém csapdájába.

A dolog időszakonként szokott előjönni, kényszeresség,kényszergondolatok,kézmosás, télen a baciktól való félelem. Emellett van egy komolyabb emetofóbiám is. Tavaly előtt 4 hónapig küzdöttem a "pánikbetegséggel", de orvosi segítség nélkül kijöttem belőle, életem legnagyobb feladata volt eddig. Anorexiás is voltam kétszer,egyszer kamaszként,egyszer tavaly (a pánikbetegséget ez váltotta fel)... a helyzet az,hogy az életemre nem panaszkodhatok.A családom csodálatos, a barátaim,mégis ha nincs gondom,csinálok magamnak.Sokszor kapom magam azon,hogy szorongok,feleslegesen...ok nélkül.Aztán jönnek a kényszerek "ha ezt megcsinálom,az történik", jönnek a szertartások,a félelem... a környezetem előtt ez maximum egy kis bizonytalanságnak jön le, mióta dolgozom,sokat javult a helyzetem. Ugyanis erről senkinek sem beszélek.Az emberek nem néznek hóbortosnak,egy teljesen normális,fiatal nőt látnak,aki kicsit talán jobban odafigyel pl.a kézmosásra. Nem érzem úgy,hogy átverem ezzel őket, hiszen ez az én fejemből pattan ki,időről-időre.

Tavasszal elhunyt a nagymamám,életem első temetése volt, az egész család borzasztó módon megsínylette az elvesztését. Egymás mellett állunk mindenben,de a kényszeresség és a szorongás azóta még erősebb. Már az egészségemet is befolyásolja,megint nem tudok enni,aludni... sokszor ok nélkül azon kapom magam,hogy aggódom a családomért.De nem az átlagos szinten. Mióta a mamámat elvesztettem,minden napom azzal telik,hogy szinte imádkozom,hogy azok,akik szeretnek,sokáig éljenek,egészségesen,boldogan... de a kényszerek ebben is kicsapnak. "Ha ezt megcsinálom,a szüleim nagyon sokáig fognak élni"... Jézusom,még leírni is szégyellem,hát még ezzel együtt élni! :( Borzasztóan el vagyok keseredve. Általában ezek valami trauma után alakulnak ki, hat éve volt egy nagyon durva és fájdalmas szakításom,akkor kezdődtek,és csak időszakokra nőttem ki őket.

Borzasztó ezt még leírni is,és szégyellem is,hiszen ezeket mind én generálom,mintha beitták volna magukat a tudatalattimba. Ráadásul elég komolyan hiszek az agykontrollban is,abban,hogy a gondolataink az életünket is megváltoztathatják... ezért még pluszban szörnyűbb az egész. Irigylem azokat,akik tudnak spontán döntéseket hozni,akik nem rágják meg a gondolataikat,mielőtt cselekszenek,és nem látnak összefüggéseket olyan dolgok között,amiknek kimenetel szempontjából semmi közük nincsen egymáshoz. Én is ilyen akarok lenni... olyan,mint mondjuk 16 éves koromban,amikor spontán voltam,laza és boldog...

Egyszóval azokat,akik nem fogjuk a saját elméjüknek.

Én nem akarok így élni,azt akarom,hogy ezek elmúljanak... de mit tegyek ellenük? Menjek pszichológushoz? Gyógyszert 100%,hogy nem fogok szedni, arra nem vagyok hajlandó. Bármi más segítségre igen, gondolkodtam meditáción,jógán,de egyszerűen képtelen vagyok minden gondolatomat egész nap figyelni.Amíg dolgozom,addig oké,elvonom a figyelmem. De amint van három perc szabadidőm, maguktól jönnek elő ezek a kényszerek,mintha programozva lennének.

Egyszóval nagyon de nagyon gyűlölöm már ezt az egész szorongásos,félelmes, kényszeres mizériát. Sok mindent próbáltam,igyekszem tudatosabb lenni... mert érzem magamon,hogy hiába vagyok életrevaló,vidám fiatal nő, ez felemészt.Szinte megesz,és ez már látszik is rajtam.

Minden véleményre kíváncsi vagyok,köszönöm,ha végigolvastátok,és a válaszaitokat is előre köszönöm!