Hogyan tudnám elfogadni azt, hogy az élet igazságtalan?

Tudom, hogy mindenki szembesül vele..., de én úgy érzem, hogy többször, mint az átlag ember...

Már elfáradtam...Nincs erőm ehhez. (nem az öngyilkosságra gondolok!), egyszerűen úgy érzem, hogy már nem bírom ezt lelkileg tovább, érzem, hogy nem tudok több igazságtalanságot elviselni, mert megőrülök/bekattanok/összeomlok!

Gyakorlatilag nincs családom, mert egyrészük meghalt, másik részük meg anyagilag és lelkileg kihasznált, hozzátenném, hogy pedig nem igazán vagyok az az átverhető típus!

Aztán itt van az egyetem... Idén kellett volna végeznem, de nem sikerült, mert a 2. és 3. félévemben eléggé lesz@rtam a doglokat, mert akkor is ki voltam lelkileg, de nem védekezni akarok, tudom, hogy ezért én vagyok a hibás, a felelős. Nem is ez a probléma, hanem, hogy olyan emberek végeztek (csoporttársaim), akik szinte minden tárgyat kipuskáztak. A legjobb barátnőm is ő ugyan nem végzett idén, de ő is szinte mindent kipuskáz, vagy mákja van, ráadásul egyáltalán nem okos, mindent bemagol, és ezt nem rosszindulatból mondom, mások is így látják...

Mindig mindenhol csak azt látom, hogy mindenkinek csak az ölébehull minden, pedig semmit nem tesz érte jóformán, én meg próbálok jutni valahová, küzdök, és azt érzem, mintha minden és mindenki csak ellenem volna.

Pl.: Párom is egyetemista, együtt igényeltük meg a szociális ösztöndíjat, ugyanazokra a papírokra ő 24ezret kap, míg én 12-t...

És nem értem... 2 éve próbálok magasabb ösztöndíjhoz jutni és soha nem kapom meg, hozzátenném, hogy ki tudok tölteni egy formanyomtatványt, talpraesett vagyok, minden sz@r papírt/igazolást beszereztem..., erre ő meg már 3. félévben kapja meg a magasabb ösztöndíjat! Ráadásul arra sem emlékszik, tavaly milyen papírokat adott be, meg ő annyira nem lenne rászorulva, mint én, aki magát tartja el...

Állandóan csak a kib@szott igazságtalansággal szembesülök, pedig én sose ártok senkinek, meg lehetőleg mindenkinek próbálok segíteni, amiben csak tudok, szóval még azt sem lehet mondani, hogy megérdemlem... :(

És látom, hogy ha nem tudok megbékélni a sorsommal/az állandó igazságtalansággal, csak magam alatt vágom a fát!

A héten ért véget a vizsgaidőszakom..., délután kell mennem egy baráti találkozóra, amihez semmi kedvem!

Örülni meg ünnepelni, hogy másnak puskázással meg súgással mennyi vizsgája meglett, rohadtul nincs kedvem!

Most is le van húzva a redőny, esküszöm rosszul vagyok még a napfény látványától is, de most, hogy olvastam egy idézetet, rájöttem miért:

"Különös, de soha nem jött elő a depresszióm az ilyen felhős, szürke, hideg napokon. Ilyen időben mindig úgy éreztem, hogy a természet összhangban van velem, és a lelkemet tükrözi. Amikor viszont kisütött a nap, a gyerekek kint játszottak az utcán, és mindenki örült a szép időnek, olyankor borzalmasan éreztem magam. Mert micsoda igazságtalanság, hogy ennyi boldogság van a világban, csak nekem nem jut belőle."

/Paulo Coelho/

Mit tegyek? Hogyan próbáljam elfogadni?

Ha nem is válaszoltok/nem olvassátok el, legalább kicsit megnyugodtam, hogy kiadtam magamból! Nem is nagyon tudok kivel beszélni ezekről, mert senki sem ért meg, mindenki úgy adja elő, hogy túlreagálom, mert hogy igazságtalanság mindenkivel előfordul, nos ez valóban így van, csak az a baj, hogy velem mostanság mindig csak az történik -,-' és már rohadtul unom! Ja, és sajnálom, hogy hosszú lett, meg ha untattalak benneteket...!

Remélem, nektek jobb a hangulatotok!

És további szép napot, Nektek!