Nem akarok élni, nem is szeretek, egyre jobban el vagyok szomorodva. Sorstársak?

Semmi sem jó. Itthon minden rossz, apám mindig verte anyámat,volt olyan,hogy késsel jött utánunk,anyumnak monoklija lett...stb,nem is akarok részletezni jobban. De van egy normális oldala is,olyankor nagyon szeretem. Anyumnak bosszúból egyre több pasija lett,normálisan működő kapcsolatot még nem látam. Anyum nem szeret engem, mindig csak a hibát látja bennem, folyton hajtogatja,hogy elviselhetetlen vagyok,bárcsak ne születem volna meg, miattam nem hagyja el apámat,és még szokott odaszólogatni elég kedves dolgokat....stb. Nem mutatom neki,hogy rosszul esik,úgy teszek,mintha meg se hallanám,de ha bemegyek a szobámba,akkor percekig bőgök. Bocsánatot szokott kérni,megbocsátok persze,de azért rosszul esnek ezek a beszólások. Mikor még olyan 4.-5.-es voltam hónapokig depresziós volt,és szörnyű volt arra hazaérni,hogy csak fekszik az ágyban elhanyalgoltan. Olyan is volt,hogy a sok gyógyszertől elájult,és én hurcoltam be őt az ágyba. Nincs is túl sok barátom,olyan 2-3. Már rengetegszer átvertek az emberek. A családi problémákról nem is merek beszélni,mert én szégyellem. 6 éve végignéztem,ahogy papámat elüti egy autó,és meghal. Akkor nem sírtam,most kezd előjönni,és szinte már minden este sírok. Az osztálytársaim nem ismernek,én próbáltam,de mivele egy nagyon elit iskolába járok,kiközösítik az embert. A külsőmet utálom,nem is tudok változtatni,a legjobb az lenen,ha láthatatlan lennék,vagy elütne egy autó. Van még sok dolog,de nem akarok itt panaszkodni,túl sok lenne. Van valaki aki ebben a cipőben jár mint én?