Álomvilág? Ez mennyire normális?
Előre is köszönöm a válaszokat.
14 éves lány vagyok. Teljesen normális életem van, normális családom, vannak barátaim és nem érzem magam depressziósnak, a halál után sem vágyakozom. Próbálom az élet napos oldalát nézni, és ez jobbára sikerül is. Ha nem, megjátszom, hogy sikerült. Kötelesség a környezetemre való tekintettel.
A problémám nem itt kezdődne, hanem hogy „el vagyok varázsolva”, de elég durván. Nem is tudom.
Vannak bizonyos zsizsikjeim. Ha találok valamit, ami tetszik, legyen film, rajzfilm, könyv, képregény (szinte akármi), akkor akaratlanul is kreálok bele egy saját karaktert. Mindig más az egész jelleme-külleme, rám nem hasonlít. Általában ez addig „fajul”, hogy minden stressz helyzetben belemenekülök ebbe, és gondolom tovább és tovább. A buszon, lefekvés előtt, ébren forgolódva, ha megütnek, ha leordítják a hajamat. Mindig és akaratlanul, olyan tompa az egész, de élénk. Van hogy észre se veszem, pedig percek óta csinálom. Van, hogy észre se veszem, hogy beszélnek hozzám, mert annyira elveszek benne.
(De előfordul ez más helyzetekben is. Például, mikor volt egy incidens egy kiflivel meg egy nagykéssel, mag az ujjammal –sajnos tényleg tudok ilyen hülye lenni- csak járkáltam, szorítottam a sebet, és azon kaptam magam, hogy töprengek, hogy is volt a gyilkosságok sorrendje a Rémálom az Elm utcában-ban.)
Imádok rajzolni, írni, ezeket meg is szoktam örökíteni (karaktervázlatok,
Az az igazság, hogy sok minden elől kell menekülnöm ilyenkor. Itthon (a látszólag totál normális családomban) nagyon-nagyon feszült a hangulat, senki sem iszik, de édesapám akaratlanul is képes kiborulni és órákig üvöltözni, fenyegetőzni. Főképp a bátyámmal, és Ö ilyenkor mindig rajtam vezeti le, mert én vagyok a legkisebb, aki még alá tartozik. Őt soha nem ütötték, legfeljebb egyszer-kétszer, de a lelki terror bőségesen kijutott neki, a depresszióig. Általában azért kapok, mert „nagy a pofám”, és évről-évre egyre nagyobbakat. Volt hogy elájultam, addig vert és fojtogatott, volt, hogy végig kellett néznem ahogy túlgyógyszerezi magát, nem szólni a szüleimnek, mert ha megtenném, azt mondja, megölne. És tudom, hogy képes lenne rá.
A barátaimat tényleg nagyon-nagyon szeretem, fontosak nekem, de szörnyen zárkózott vagyok, ha a lelki dolgok kerülnek terítékre. Lassan eljutunk odáig, hogy én mindent tudok róluk – mint tiszteletbeli, lelki szemetes -, de Ők semmit rólam. Mindig vigyorgok, és próbálok másokat szórakoztatni, sokat beszélek, azt hiszik kiismertek, aztán egy-egy elejtett félmondat, és úgy néznek rám, mint egy komplett elmebetegre.
Egy rendes baráti köröm van, nem piálnak és nem dug-tják magukat bulikban (még), de én mér mindig úgy érzem, le vagyok maradva. Nem érdekel a szerelem, nem érdekelnek a fiúk. Ha azt látom, hogy valaki jár valakivel, rögtön csak arra összpontosítok, hogy ugyanolyan, zsarolásra épülő, kizsákmányoló kapcsolatuk van, mint bátyámnak, vagy a szüleimnek volt, és szinte jön a pánikroham. Ha ez a szerelem, nem kérek belőle. Emellett még ki is röhögnek, ha megejtem hogy két Dr. House és Szerelmi gyilkosságok között megnéztem agy akármilyen mesét is. Mert megnyugtat, mert kikapcsol, és nem hallom tőle az ordítozást.
Egész éjszaka alig alszom, de a szüleim nem hiszik el. Ha egyszer-egyszer benéztek, én meg zavartalanul rájuk köszöntem is, azt mondták, biztos olvasok stikában, vagy valami. Senki sem vesz komolyan, a szemüveg meg ugye majd eltakarja a karikákat.
Istenem, de hosszú lett. Nagyon sajnálom :)
De mindemellett köszönöm, ha valaki képes és végigolvassa, vagy tud tanáccsal szolgálni.
válasza:Hát, kicsi lány, mintha magamról olvasnék... a te korodban én is ilyen voltam, és a szituációk is kísértetiesen hasonlítanak...
Nekem középsuliban meg egyetemen lett jobb
amikor volt rendes párkapcsolatom, akkor évekre elfelejtettem az álomvilágosdit :)
most épp olyan szakaszát élem az életemnek, amikor elalvás előtt napról napra tovább szövöm a magam kis fiktív történetét, mindig színezem, továbbgondolom - így sikerül elaludnom
igen, lehet, hogy páran erre azt mondják, hogy nem normális dolog - de szerintem még mindig jobb, mintha nyugtatót szedne az ember
egy nehéz nap után buszon hazafelé a munkából is így kapcsolok ki - agyalok eleget a gondjaimon is, de mikor már szinte minden kötél szakad, akkor "átkapcsolok a másik csatornára", és kész :)
legyél erős meg kitartó, ne hanyagold az álomvilágod mellett a valódit sem, vigyázz, hogy megmaradjon az éles határ a kettő között, és akkor nincs gond
szurkolok neked, kicsi lány!
25/N
Szia!
Szerintem ez afajta, védekezési ösztön, úgy, mint a kóma.
Majd el fog múlni. Tapasztalatból tudom. :) Írj minél többet, ha tehetséged is van hozzá, nem csak fantáziád! :) Engedd szabadon, különben meg fog őrjíteni. Nekem az a szerencsém, hogy legjobb barátnőmmel, mindketten írónak készülünk. Meg tudjuk beszélni egymással ezeket a dolgokat.
Ami pedig az otthont illeti, az is nagyon besegít ebbe a védekezési ösztönbe. Nekem is ez van itthon, szóval ebben is tapasztalatom van.
Ezt a tanácsot, szerintem fogadd meg: Nem tudom van-e udvarotok, vagy egy hely, ahol magad lehetsz, nézheted a naplementét vagy a csillagokat. Vigyél magaddal valami zenelejátszót, és hagyd, hogy a zene és ez a világ körülvegyen. Gondolkozz rajta, hogy mi szépet kaptál ettől az élettől, hogy mennyi szépség van a világban. Rá fogsz jönni, hogy nem kell neked annyi másik világ. Csak egy pár, amibe elbújhatsz, ha baj van, de nem több.
Most ezzel nem azt mondtam, hogy nem fogsz majd vágyakozni, egy új világba -mert azért még lehet várni a Roxforti baglyokat :D-, hanem nem fog annyira működni a fantáziád.
Remélem tudtam segíteni! :) Ha valamit nem értesz ebből, amit összecsaptam, akkor írj egy üzenetet nyugodtan! :)
Jaj, két rögtön ilyen rendes válasz :) Nem is tudtam, hogy ez a "valami" velem ilyen gyakori dolog.
Nagyon köszönöm, megnyugodtam kissé :D Talán csak egy picit vagyok "nem komplett". Hehe.
Azért még várok válaszokat :))
Én is éltem álomvilágban. Volt, hogy én sem hallottam meg, hogyha beszéltek hozzám, teljesen el voltam varázsolva. Az iskolában is nehezemre esett figyelni, főleg, amikor egy napom rosszul kezdődött, és belül le voltam törve. Aztán amikor észrevettem, hogy a suliban sem figyelek, elhatároztam, hogy nem mehet tovább, és próbáltam megszüntetni ezt az álomvilágot, és csak a dolgok jó oldalát nézni, eltűnődni inkább egy valós dolog szépségén. Sikerült is egyhamar "helyrerázódnom", utána már nem volt gondom. Most, amióta megint rosszabbak a körülmények itthon, megromlott a kapcsolatom anyummal, megint elkezdtem ilyen álomvilágban élni, de nem fantáziavilágban, hanem végiggondolva az előző esti álmaimat, elmerengeni rajtuk. Mindig az alvásba menekülök, ha itthon nagy a veszekedés, estig meg kihúzom olvasással, vagy tanulással. A barátommal szerencsére mindent megtudok beszélni, ha ő nem lenne, teljesen becsavarodnék, és biztosan egy álomvilágban élnék, ami teljesen tönkretenne.
Próbálj meg egy barátoddal beszélni, akár fiú, akár lány, aki a legközelebb áll hozzád, akit biztosra tudsz, hogy nem árul el, aki szivesen meghallgat, nem mondja el senkinek a te bajaidat, és akit szívesen viszont meghallgatsz te is. Nekem ez sokat segített régen is és most is.
Remélem tudtam segíteni :)
17/L
Igen, igen, beszélni valakivel...
egyszerűen nincs pofám másoknak panaszkodni. Én mindent meghallgatok, de ha a saját problémáim kerülnek előtérbe, csak feszengek, és elterelem a témát. Emiatt már nem egyszer hallgathattam, hogy ilyen-olyan rideg ember vagyok. Hát nem tudom.
Sok kitartást nektek, köszönöm szépen a válaszokat :))
válasza:Az, hogy az elmebeteg család mellett megpróbálsz túlélni, és ehhez olyan techninákat veszel igénybe, amilyeneket, az önmagában nem abnormális. A családod az, ami rosszul működik.
Egyébként minden ember jelentős mennyiségű időt tölt álomvilágban, tehát nehogy azt hidd, ez egy ritka tevékenység. Rengeteget álmodoznak az emberek, csak nem beszélnek róla.
Baráti kör: neked is beszélned kell magadról, téged is személyesen ismernie kell a többieknek, különben a barátság felületes marad.
Amúgy 14 éves korban a fiúkkal foglalkozni még bőven ráérsz.
"Ha ez a szerelem, nem kérek belőle."
Nem ez. Később meg kell gyógyulnod a családod által okozott hatásokból. Igyekezz hamar önállóvá válni (célszerű lenne kollégiumban lakni a tanulmányaid alatt egy messzi városban, vagy külföldön tanulni), és a későbbiekben pszichológus segítségét is igénybe veheted annak érdekében, hogy korrigáld azokat az esetleges torzulásokat, amiket a családi "leckék" okoztak.
Köszönöm szépen :) Nagyon rendesek vagytok, tényleg.
Most is külön érzem magam szarul, mert így kiemeltem a család dolgot. Ha még egész lágyan körbenézek is sokkal-sokkal rosszabb helyzeteket látok. Ilyesmiről egyszerűen nem merek beszélni olyannal, akinek egyik szülője iszik, a másiknak próbál öngyilkos lenni, a harmadiknak meg elváltak.
Persze, már a beszéd sem megy mindig olyan folyékonyan. Idegen társaságban teljesen elnémulok, nem tudok még kedvesnek sem tűnni, mert annyira feszengek. Azt mondogatják, hogy ilyen-olyan depressziós meg antiszociális vagyok. Pedig tudom én.
Valójában, attól félek a legjobban, hogy bekattanok. Nem csak kicsit, hanem egyszer, ténylegesen. Volt, hogy elborult az agyam, és alig lehetett leráncigálni valakiről, pedig tényleg nyugodt és félénk lány vagyok. Az orrát is betörtem.
És az a legnagyobb baj itt, hogy nem érzem rossz élménynek, sőt. Remek érzés volt, pedig cserébe kitörte a csaj pár fogam, de alig vettem észre.
Most meg már nem csak nyomorult vagyok, de még elkorcsosult és szadista is. Nagyszerű, igazán.
(sajnos még a kisállatkínzás sem maradt ki, anno, kölyökkoromban. Ma már nem tenném meg, szeretem az állatokat, a légynek se ártanék, de voltak durva húzásaim. Annyira idegesítő.)
Kérlek, ebben tudnátok még segíteni (ill. véleményezni) esetleg? :/
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!