Túl sok embert nem fogadok el, nem tudom feladni az elveimet. Nem bírok megbocsátani és sosem felejtek. Aki tett valamit ellenem, azt megjegyzem és meg akarom büntetni. Úgy érzem, rámegy erre az életem. (? )

Nem tehetek róla, de az emberek többségét képtelen vagyok elfogadni. Vegyük például a kortársaimat, a késő kamaszkorban levő embereket. Utálom, hogy mindenki cigizik, piál, csőgatyát hord, vasalja a haját, gyúr, k*rvának öltözik. Amikor gyerek voltam, többé-kevésbé normális embereket láttam. Nem hiszem, hogy olyan marha nagyok az elvárásaim. Csak annyit várok el valakitől, hogy legyen már kulturált és ne játssza az eszét. Ismerek olyan lányt, aki ezelőtt négy évvel ártatlan, imádnivaló kiscsaj volt, mindenki odavolt érte. Vonzó volt, aranyos volt. Ebből a lányból ma egy irritáló, nyafogó, affektáló divatp*csa lett, aki mindig a legújabb cuccokat hordja, állandóan selypít meg gügyög, szándékosan úgy viselkedik, mint valami éretlen kis óvodás és k*rva büszke a szexuális életére meg arra, hogy ő bulizik. Ő is az a tipikus "most kell kiélnem magam" és ennek érdekében minden züllésbe belemászik. És engem meg hülyének néz, amiért ilyen "konzervatív", otthonülős gyerek vagyok, aki nem iszik. Süt róla az egoizmus, a saját fontosságtudata.

Az osztálytársaim nagy része ma ott tart, hogy a tanár mindig hülye, versengve szidják a legtöbb tanárt, ha arra kerül sor. Nem tudom, sírjak-e, vagy nevessek, amikor egy normális, értelmes ember látja, hogy a tanárnak van ordító igazsága, csak ki kéne nőni ezt a kiszkamaszos lázadósdit. Jéáratják a pofájukat, hogy szar jegyeket kaptak, miözbne órán végig dumálnak, a dolgozatot meg kipuskázzák. Nem bírják felfogni, hogy a tanár is csak ember, egész nap az iskolában robotol, dolgozatokat javít és készít, el kell viselnie a szemtelen kölyköket és mindezt egy olyan fizetésért, ami megalázó és nevetséges. Engem meg hülyének néznek, ha esetleg hnagot merek adni ilyen irányú véleményemnek.

Kicsit elkanyarodtam a témtól. A lényeg az, hogy elég határozott elveim és elképzeléseim vannak. Amíg valakin nem látom, hogy utál/hülyének néz, addig általában nem utálom én sem, de sajnos elég gyakran tűzök össze másokkal. Mivel nem pattoghatok mindig, ezért legtöbbször befogom a számat, emiatt viszont úgy érzem, nincs tekintélyem, senki nem vesz komolyan, esetenként válaszra se méltatnak. Az én sérelmeimmel senki nem törődik, azt hiszik, velem mindent lehet. Ez mérhetetlen dühöt, keserűséget halmozott fel bennem és teljesen megváltozott a lelkiismeretm az utóbbi időben. Hozzászoktam ahhoz, hogy gátlástalanul hazudozzak azoknak, akiket nem bírok és tudom, hogy nem bírnak, néha elkap a düh és beszólogatok, és valahogy "megkérgesedett a szívem", eltűntek a pozitív érzéseim. De úgy érzem, mindezt jogosan teszem.

Nem felejtek el semmit és képtelen vagyok megbocsátani az embereknek -leginkább a csak magukra gondoló, sértésekre túl érzékeny de bántásokban, érzelmi intelligenciában túl durva kamaszoknak. A megbocsátás alól egyébként én magam sem vagyok kivétel, magamnak sem bírok megbocsátani a hibáimért, a hülyeségeimért, amikből az utóbbi időben túl sokat követek el. Talán túl nagyok az elvárásaim.

Szerintetek?