Unom az életet, csak a halált várom. Van még valaki így ezzel?

"Lehet, hogy van meg elottem egy ket jopillanat, de megtobb rossz, ahogy eddig is. Es nem eri meg sajna, mert tul sok a rossz es tul keves a jo dolog."

Mi lehet a háttérben? Mik azok a rossz pillanatok? Mik azok a hibák, sérelmek?

Persze nem biztos, hogy ezt itt nyilvánosan el szeretnéd mondani. De ha szeretnéd, privátban megírhatod, engem érdekelne, mi az, amiket nem emeltél ki a kérdésedben, de mégis ennyire lelomboz. Írtál ugyan dolgokat, de ezek mindegyike, amiket említettél, a múltból táplálkozik, amin túl kell lépni. Ahhoz pedig érdemes elmesélni (ezt már nem a kíváncsiság mondja belőlem, hanem a tapasztalat), mert ekkor ráébredsz, igen, mikor másnak elmondod, ráébredsz, hogy nem érdemes már ezeken rágódni, előtted egy szebb jövő lehetősége, bármily sötét is legyen a múltad.

Persze, most ne csak úgy nézz rám, mint valami "közszolgálati lelkisegély-szolgálatra", engem tényleg ÉRDEKEL is egyúttal a személyes problémád, az életed gondjai – már ha engedsz betekintést.

Persze mindez csak talán bátorkodás, hogy segíthessek, nem tagadom, én még csak 20 éves vagyok ("mit tudok én az életről" stb.), de ha esetleg mégis szívesen elmondanád, én szívesen meghallgatnám. Igazán.

Mandy139, az még csak egy dolog, hogy ilyeneket írsz, de még számjlikat is mellé... mi van veled, veletek, emberek? Isten, szülők, emberek, akiknek fontosak vagytok, ezt várják tőletek?? Nem láttátok még az embereket, akik élni akarnak? Akiknek minden nap a túlélésről szól, mégsem adják fel? Belegondoltatok már, miért teszik? Miért nem mondják azt: "unom az életem, várom a halált, lerövidítem egy picit a várakozást :) ". EMBEREK! Vegyétek már észre, egy életetek van, és nem véletlenül születtetek! Mindenkire szükség van, mindenkinek helye van, ha nem itt, akkor ott! Ne dobjátok már el magatoktól azt, amiért egyesek annyira küzdenének! És ne vegyétek el a lehetőséget leendő párotoktól, gyerekeitektől, hogy éljenek, hogy Veletek éljenek!

Ne legyetek már ilyen rövidlátóak, könyörgöm! Orrotok előtt a köd, melyet hagytatok leszállni, a ködön túl pedig a remény, az esélyek, a kihívások, az izgalmak, a szépségek, a szép szavak, a kedves emberek, a hivatás, a küldetés, a feladat, a beteljesülés, az öröm, a szerelem, a barátok... AZ ÉLET áll!!

12:37

"Koszi a biztatast, irigylem a gondolkodasmodotokat, de nekem ez nem megy sajna."

A gondolkodásmód nem olyasmi, ami "megy" vagy "nem megy".

A gondolatait az ember maga irányítja. Gondolkodhatnál másképp, de valamiért nem akarsz. Szeretsz szenvedni. Hát te tudod, ízlések és pofonok...

23:45

Az ember nem nagyon tud felülemelkedni saját magán, saját magától. Csak a külső tényezők befolyásolhatják, Nagy lépésekre, komoly változásokra is leginkább más személyek tudják inspirálni. Olyan személyek, akik fontosak neki, akiket szeret, Még csak nem is az talán a lényeg, hogy ők mennyire szeretik őt. Hanem az, hogy ő mennyire szereti őket.

Persze, akik közel állnak hozzá, akikben megbízik, azoknak ad a szavára, azoknak elhiszi és azok után esetleg me meri tenni a lépéseket - és ha van mellette valaki, akiért, akivel és aki által megváltozhat, megváltozhat. Egyébként, magától... nemigen.

Saját tapasztalat alapján alkotott vélemény. Nem leszólni akarlak, csak úgy gondolom, ez, hogy milyen a szemléletünk,

nem a saját döntésünk. Így alakult, külső hatásra, és megváltozni is csak arra tud.

23:57

"Az ember nem nagyon tud felülemelkedni saját magán, saját magától."

Sok mindenben ez igaz. De konkrétan az volt a témánk, hogy az ember képes-e irányítani a gondolatait vagy sem. Kötelező-e mondjuk a múlton rágódnia, vagy sem. Erre pedig a válasz az, hogy az ember képes irányítani a gondolatait. A gondolkodás ilyen felületes megváltoztatása csak egy nagyon kis lépés, de erre a súlyos elmebetegeken kívül mindenki képes.

A kérdezőnek sem azért nem sikerül, mert _nem képes rá_, hanem mert _nem akarja_. A pszichológusnál persze kiderülne, mi az a félreértett előny, amit abból húz, hogy pl. örökösen a múlton rágódik vagy bebeszéli magának, hogy unalmas az élet.

A "nem képes rá" az olyasmi, mint amikor nem vagy képes felemelni egy Trabantot.

A "nem akarja" pedig az, hogy a múlton kell rágódnia állandóan, mert különben... (elveszti önmagát? jókedvű lesz, de nem akar vidám disznó lenni, mert ő szenvedő hős, akit igazságtalanságok értek? kinyílna előtte egy csomó lehetőség, amiktől fél?)

A példám persze triviális, ennél az életben bonyolultabbak vannak. Az azonban nem igaz, hogy a szemlélet- vagy gondolkodásmód valami, ami csak úgy megtörténik az emberrel és tudatosan nem fejleszthető. Egész életünkben fejlődik a gondolkodásmódunk és folyamatosan átértékeljük az értékrendünket.

Mandy139

Sajálom, kicsit felindult voltam, amikor azt írtam, nem helyes, tudom.

Tudod, én azok közé tartozom, akik nem rúgnak másokba k-rva nagyot, szerencsére belém sem rúgnak - de azt nehezen viselem, ha látnom kell, hogy valakivel ezt csinálják.

Nehezen tudom végignézni, ha valaki így "szenved", olyannyira, hogy az életkedvét teljesen elveszi az egész.

Nem te, nem ti vagytok az első öngyilkosjelölt, akit megpróbálok lebeszélni erről. Nem is a második, nem is a harmadik.

Vannak, akik csak "nyavalyognak", és vannak, akik elszántak és elvakultak. Előbbieknek nem komoly a szándéka, utóbbiakat nem sikerült lebeszélnem.

Nem vagyok pszichológus, sem lelkész, sem más hasonló. Nem gyógyszert vagy módszert javaslok, azokhoz nem értek.

Én csak egyike vagyok azon embereknek, akik látják az élet szépségeit, és akik féltik is őket, akik nem alkudnak meg a gonosszal, és akik a Jó védelmezői.

Igen, egy szentimentális alak. Legyen hát szégyenemre, de akkor is.

És mit adhatok? Nem adhatok mást, csak kedves szavakat, nem tehetek mást, csak rámutathatok a Napra, a rétre, a szerelemre, az élet szépségeire – és esetleg felajánlhatom a barátságomat azoknak, akik hiányt szenvednek belőle.

Messze vagyok én attól, hogy ismerjem az emberi lelket. Messze vagyok én attól, hogy tudjam, milyen szavak és tettek azok, amikkel meggyőzhetem a másikat arról, hogy érdemes élni – szinte minden nehézség ellenére is.

Ha rámutatok a szépségekre, és a másik csóválja a fejét, illetve ha kezet nyújtok, de a másik nem nyújtja az övét – nem tudok mit tenni. Kudarcvallottan odébbállok. És persze gyorsan megmondom magamnak, hogy nem volt igazam, a másik biztos jobban tudja, hogy merészelek beavatkozni az életébe stb. – ahogy mindig is szoktam, kishitű és előzékeny alaptermészetem alapján.

De hátha igazam is van: hogy nincs igazam, ha le akarok itt beszélni bárkit is. De mindig újra megpróbálom.

Mert én szeretem az embert. Mert én hiszek az emberben. Hogy nem gonosz, és elérhető, hogy ne bántsa a másikat.

Hiszek egy jobb világban.

De ilyen elutasítás mellett mást már erről nem győzhetek meg.

Nem is próbálkozom hát itt tovább.

Kívánok nektek szebb életet, emberi szeretetet és Isteni oltalmat.

Sajnálom, hogy zavartalak.