Tényleg túlreagálok mindent?

Ilyen dolgok miatt sírdogálok, vagy csinálok belőlük “problémát”:

úgy érzem elhagynak, és nem kellek senkinek. Anyu szerint undorító, mocskos kis szemétláda vagyok. A múlt miatt, mikor pl. anyu azt mondta szétvágja dróthálóval az arcom, mert attól biztos szebb leszek, vagy leköpött a szobám küszöbére.. Úgy érzem nem kapok elég ölelést, simogatást a szeretteimtől.. Anyu széttörte a CD-imet, a darabokat ki is ragasztgattam szépen egy papírlapra.:) Amikor észrevették a vágásokat rajtam (mert, ugye ez is volt), és épp félcentisre szétnyílva volt a karom (ami igazából nem nagy seb), a nevelőapám szétverte a szobámat, olyan hangon ordított hogy az már tényleg em volt emberi, bár állati sem, valami egészen démoni volt; aztán konyhakéssel rohangált, és elég megalázó helyzetbe is kerültem( szerintem megalázó), de ezt nem bírom leírni.. és.. szerelmes belém az egyik pedofil (nem vérszerinti) rokonunk, immár 11 éve.. ő csak fogdos, bár amig kicsikébb voltam lehámozta rólam még a ruhát is.. és akkor kb. Úgy is.. Nagyon érdekes, de úgy érzem együtt tudok élni ezzel, legalábbis eddig sikerült.. De egyre jobban rámtörnek ilyen kis dühök, meg szorongások, hiába tudom hogy máshol éheznek, verik, megerőszakolják őket, mégis rám-rám törnek a hisztik, és már a hisztijeim miatt gyűlölöm magam szinte! Undorító vagyok, tudom.. Utcán is fogdostak már.. De nem értem miért, randa vagyok, a testem sem épp egy bombázóé..

Pedig igazából nem is volt rossz életem, elhalmoztak játékokkal, szerettek, mentünk kirándulni, a suliban sem bántott senki. Anyu is, ha nem idegbeteg épp, kedves, normális, bár elég zárkózott amit nem szeretek, mert soha nem mesél arról hogy milyen voltam..

Néha annyira azt akarom, hogy valaki találjon meg, valaki vegyen észre..

Tényleg túlreagálom a velem történt dolgokat, és nem lenne szabad kiborulni miattuk?

17,l