Poszttraumás stressz?

Úgy tudnak leginkább segíteni, hogy meghallgatnak. A PTSD egyik fontos eleme, hogy az emlék annyira zavaró, félelmetes, hogy a mentális rendszer képtelen beilleszteni azt az élettörténetbe, a jelenbe, végeredményben nem készít belőle tapasztalatot. A feldolgozás elakad. Ezt pedig az agy nem szereti. Az emberi agy sajátossága, hogy a töredékes információkat ki nem állhatja. Ezért mindent megtesz, hogy rákényszerítse az embert az információ feldolgozására. Vagyis jön az emlék, állandóan, de annak félelmetes jellege miatt az ember szándékosan elkerüli a vele való szembenézést.

A család és barátok leginkább tehát úgy tud segíteni, hogy meghallgatja a történetedet. Többször is, ha kell (általában kell). Kommentár nélkül, megértést mutatva, elfogadva, hogy ez neked igenis szenvedést okoz. Esetleg segít abban, hogy ne tekintsd magad betegnek, tehetetlennek. Segíthet az életvitel szervezésében, amennyiben valahova nem mersz elmenni, mert mindig eszedbe jut az adott helyről a szörnyű emlék. Képesek beszéltetni az eseményekről.

Azonban konkrétumot elég nehéz mondani, főleg úgy, hogy nem tudunk rólad semmit. Arra is figyelni kell, hogy a család terhelhetősége korlátozott, és nem képezték ki őket ilyen anyaggal való munkára.

Így hát érdemes szakemberhez fordulni. Az ún. kognitív terápiák igen jól működnek PTSD-re (a többi is oké, de erre vannak számszerű adatok is). Különösen azok, amik nagy hangsúlyt fektetnek az emlékekkel való munkára.

Az is fontos lenne, hogy diagnosztizáljon egy szakember. A PTSD-t túl könnyű összekeverni más, szorongásos zavarokkal. A te érdeked is, hogy tudd, mivel állsz szemben.

Jobb lenne, ha elmennél egy pszichológushoz, az nem azzal kezdené, hogy na mond csak el, hogy mi történt! Hanem lassan rávezetne, , és megoldaná a nyelvedet. Egy barát sem képes ilyen bravúrokra. Ez szakma és nem humbuk. Én tudnék ajánlani olyan pszichiátert, aki elég rövid idő alatt, rendbe szedne. Minél tovább húzod, annál nehezebb lesz helyre hozni. Neten megtalálod. Fadgyas Ildikó

[link]

rendkívül kedves nyugodt és türelmes. Már sok embert küldtem hozzá, és mindenki nagyon dicsérte, hogy milyen gyorsan rendbe szedte

*13

A hadszíntéren eleve avval kezdik a PTSD prevencióját, hogy elküldik az érintett egységet egy debriefingre, magyar neve rekapituláció. Mindenki szépen elmondja, mi történt, hogy történt, hogyan érezte magát. Az egészet azért, hogy 1) segítsék az érzelmek lereagálását, 2) megkezdjék az emlékek beillesztését a memóriába, különben az izolált emlékkép szépen elkezdi a saját ki életét élni, hogy képletesen fogalmazzak. Tekintve, hogy a PTSD elsődleges problémája az emlékek kizárása és tudomásul nem vétele, egy barát, akiben az ember megbízik, rendkívül értékes ebből a szempontból. Már csak azért is, mert a "nyelv megoldásának" legelső lépése a raport megteremtése, ami egy családtagnak vagy barátnak gyorsabban is sikerülhet akár, mint egy idegen szakembernek. Már ha ügyesen csinálják, amihez nem kellenek bravúrok. Alig kell valami hozzá. E mellé a PTSD elég sok szenvedéssel jár, amin a család elutasító, jobb esetben közömbös viselkedése csak tovább ronthat. Magyarán a támogató társas közeg mindenképpen fontos erőforrás, és ez a stresszkezeléstől kezdve a pszichiátriai kórképekkel való szembenézésig igaz. Arról nem is beszélve, hogy a PTSD kezelésében az olyan deszenzitizáción alapuló terápiák, mint a prolonged exposure therapy (Tuerk és mtsai. [2011]. Prolonged exposure therapy for combat-related posttraumatic stress disorder: An examination of treatment effectiveness for veterans of the wars in Afghanistan and Iraq. Journal of Anxiety Disorders, 25, 397–403.) tömve vannak emlékezést segítő elemekkel.

Még mielőtt megjegyeznéd, igen, kell a szakember, de humbuknak nevezni a potenciális társas erőforrásokat egyenesen szakmaiatlan, különösen annak ismeretében, hogyan változik meg egy családi rendszer zavar esetén. És bár a meghallgatásnak főleg a prevencióban van fontos szerepe, kialakult betegségnél a szenvedést képes csökkenteni egy megértő barát vagy családtag. Különösen az, hogy az embert nem utasítják el, nézik le a szenvedését, akasztanak rá stigmát (ami elég gyakori pszichiátriai zavaroknál). Humbuknak nevezni a támogató társas hálót ezért egyenesen szakmaiatlan. És valóban nem azzal kezdené, hogy mi történt. Hanem differenciáldiagnózissal és anamnézissel (amiben mondjuk eleve benne van, hogy mi történt). Bár a kettőt nem mindig lehet egyértelműen szétválasztani.

A kérdezőnek meg, csak hogy biztosra menj, a családtagok kérhetnek tanácsadást bajban lévő hozzátartozóval kapcsolatban pszichoterapeutától. A terápiákon eleve csinálhatnak olyat (főleg osztályos kezelésen), hogy behívják a családot, és a páciens jelenlétében megbeszélik a teendőket. Ezt ki lehet használni, amikor valaki szakemberhez fordul. Akkor egyértelműbb lesz, hogy a barát miben tud segíteni.