Önbizalomhiány, vagy félénkség, esetleg valami komolyabb?

Egy cikket olvastam a félénkségről, és hát eléggé magamra ismertem benne. Igazából évek óta szorongok, valami nincsen rendben velem. Rengeteget gondolkozok rajta, hogy mi lehet az. Ahogy idősebb lettem(most vagyok 20 éves), úgy láttam mindig máshogy a dolgokat, és úgy fedeztem fel más nézőpontokat a problémámmal kapcsolatban. Jelenleg úgy vélem, és ebben egyre biztosabb vagyok, hogy a problémám az, hogy nincs kialakult személyiségem. Ennek vannak okozatai, de igazából ez is egy okozat.

Tudni kell, hogy szüleim elváltak kiskoromban, 2-3 éves lehettem. Szüleim személyisége tűz és víz, talán épp ezért jöttek össze annak idején.

Anyukám visszahúzódó, barátságos, próbál mindenkivel jó kapcsolatot kialakítani, de ezt szerintem csak azért teszi, hogy ne legyenek problémái. Ő mindenképpen bárány, akin az emberek átléphetnek, mert a személyisége/lelkiismerete nem engedi, hogy valakinek úgy igazán odavágjon ha kell, nem tudja magát igazán megvédeni, mert utána még ő érezné magát rosszul. Talán pont azért mert tudná milyen érzés amikor fájdalmat okoznak neki, így teljesen átérezné az általa megbántott személynek az érzéseit.

Apukám pedig az, aki átlép az embereken, nem feltétlenül rossz értelemben, csak egyszerűen nem hagyja magát, mondván inkább ő verje át a másikat, minthogy őt verjék át. Ő az a farkas típus, aki senkinek se lesz a lábtörlője, nem törekszik görcsösen jó kapcsolatok kialakítására, persze alapvetően neki is ez a célja,de ha valaki nem szimpatikus neki, akkor azzal nem foglalkozik ily módon. És ez nem is zavarja. Sok "csibészségben" benne volt, tipikusan az a gyerek volt, aki néha az iskola mellé járt, ellenőrzője televolt beírásokkal, gondolom önnek ennyi elég is ahhoz, hogy rájöjjön milyen ember is ő.

Szóval amikor ők elváltak, ahogy az lenni szokott, anyához kerültem, de sokszor voltam apukámnál. Érdekes dolog, hogy ha ma találkozok rokonaim ismerőseivel, azt kell hallgatnom, hogy milyen rossz gyerek voltam, "még a tűzön se égtem meg", és hasonló egyéb dolgok. ÉS aztán ahogy elváltak ők, és kevesebbet voltam apukámmal, ez egyre inkább mérséklődött. Mára már inkább vagyok a kedves fiú, aki betartja a szabályokat, itt jön képbe a félénkség ugye. Még ma is sokszor találkozok apukámmal, általában 2 hetente, de van, amikor ez gyakoribb. Teljesen más vele lenni, mint itthon. Itthon azt látom, hogy anyukám csak sodródik az árral, nem szeret munkába járni,mert nem szereti a munkatársait és ez őt annyira zavarja,nem bírja elviselni, pont ezért törekszik jó kapcsolatok kialakítására. És aztán kimegyek apukámhoz, ahol pont az ellenkezőjét látom ennek, ő az akivel senki se húz ujjat, mert tudják hogy milyen. Megtalálja a kiskapukat, talán nem mindig törvényes úton, de nem csinál olyat, amit a céges vezetők, vagy az anyagokkal foglalkozó raktárosok sem.

Azt hiszem ez az én gondom, hogy két véglet áll előttem. A jó és a rossz. És ez megőrjít. Ha ők együtt maradtak volna, akkor minden rendben lenne, akkor apukám akarata érvényesült volna, de így nem tud,sajnos, sőt inkább anyukámé érvényesül, de olyan nem akarok lenni. Azt hiszem a két út közül kell választanom, de közbe úgy gondolom, hogy nem ez a menete annak, hogy kialakuljon a személyiségem. Ezt nem kiválasztanom kéne, mint egy cipőt a boltban. Ennek ki kéne alakulnia, ki kellett volna alakulnia nagyon régen, és most nem tudom, hogyan oldjam ezt meg. Az emberi kapcsolataim felemásak, van sok barátom, ez talán meglepő lehet. De ha emberekkel beszélgetek, nem tudom mit kéne mondanom ,hogy kéne viselkednem, a válaszoknál gondolkozok és ez szerintem azért van,mert nem tudom ki vagyok. Ha tudnám nem gondolkoznék a válaszokon. ÉS hát természetesen nem adom mindig ugyanazt a választ, valamikor a visszafogott válasz jön, van amikor a farkas féle. A társaim nem tudják hogyan viszonyuljanak hozzám, nem tudják, hogy most épp melyik énemet kapják. Megértem őket, fordított helyzetben én se lennék oda egy olyan emberért, aki bizonytalannak és kiszámíthatatlannak tűnik. Épp ezért én se érzem jól magamat az ő társaságukba, látom őket, hogy bármilyen ismeretlennek eltudnak beszélgetni, nem okoz gondot nekik beülni egy nagy előadóba 100 ismeretlen ember közé. Én pedig rettegek ettől. Ha nincs ott egy ismerősöm, akivel úgy elfogadható a kapcsolatom, nagyon nehezemre esik bemenni órára, és azokkal együtt ülni másfél órát, akikkel nem szeretek lenni, akik között teljesen különcnek érzem magamat.

Nem szeretek végig menni az utcán, mert attól félek, hogy midnenki engem néz, persze, tudom hogy hülyeség, mert biztos nincs így, de mégis ezt érzem.

Rengeteg lehetőséget elszalasztottam már ez miatt. Van egy befolyásos ismerőse a családnak, aki felajánlotta, hogy kiválaszthatok bármilyen külföldi ösztöndíjat, a pénz nem számít, ő azt finanszírozza nekem. Viszont én nem akarok kimenni egyedül, hiszen tudom hogy ott se tudnék kapcsolatokat kialakítani és egyedül megőrülnék ott. Itthon elvagyok, ha vége az órának, hazajövök.

Úgy gondolom, hogy tehetséges vagyok, és okos is. Ezt apukámtól örököltem, nagyon sikeres lehetnék az életben, a lányokkal se lenne problémám. Bízom benne, hogy rendbe jövök egyszer, és akkor bepótolok mindent. Hiszem, hogy fejben dől el ez az egész, csak kéne valamilyen kiindulási pont. Úgy érzem magam mint egy új kocsi, ami gyors, erős, de nincs benne motor, így csak egy helyben áll.

Szeretnék végre elindulni, annyi mindenhez lenne kedvem, a mostani főiskola elvégzése után tovább tanulnék, kimennék külföldre, emberekkel ismerkednék. A kérdés az, kihez fordulhatnék? PSzichológus?

Köszönöm szépen annak aki elolvasta ezeket a hosszú sorokat!