Emetofóbia (hányástól való félelem) : hogy lehet legyőzni?

Sziasztok!

Eddig én is azt hittem, hogy csak nekem van ilyen bajom. Nálam ez a fóbia úgy alakult ki, hogy sajnos nagyon sok családi gond volt kisgyerekkoromban, és a stressztől állandóan émelyegtem, és attól rettegtem, hogy ki is jön belőlem. 10 évesen amikor a szüleim különmentek, akkor javult a helyzet mert nem stresszeltem annyit, viszont a fóbia maradt. 10 évesen 24 kg voltam mert nem mertem enni, utána anyám türelmével és segítőkészségével nagy nehezen sikerült összeszednem magam, ezalatt az idő alatt iszonyatosan anyás lettem és egyedül vagy mással sehol sem érzem magam biztonságban. Részben azért is félek ettől az egésztől, mert nagyon kicsi lehettem amikor utoljára ilyen bajom volt, és én egyáltalán nem emlékszek rá, nem tudom milyen, és mások szerint nagyon rossz, sőt valaki azt is mondta, hogy meg is lehet tőle fulladni. Olyan szinten félek tőle, hogy ha már csak a "nevét" meghallom, már kiver a víz és remegni kezdek. Ha egy kicsit is elkap az émelygés már egyből gyógyszerhez nyúlok, a mindennapokban pedig figyelem mikor eszek, és hogy mit eszek, este 9 után már nem merek enni akármilyen éhes is vagyok, nagyon kevés normális ételt eszek meg (főzelékek, szaftos ételek, húslevesen kívül bármilyen leves, olajban sült ételek kizárva!), éttermekben és idegen helyen semmit sem eszek, mert nem tudhatom milyen környezetben készítik, evés után egy óráig nem megyek ki az utcára, autóban hála istennek soha nincs semmi bajom, de azért ha hosszabb távra megyünk biztonság kedvéért veszek be gyógyszert. Tavaly ősszel megint volt egy eléggé zűrös időszak, mert 3 év különélés után apám bele akart avatkozni anyám új kapcsolatába és fenyegetett minket mindennel. Ennek köszönhetően újból előjött a stressz az émelygéssel és már a pánikbetegség is aminek hatására másfél hónap alatt 13 évesen 42 kg-ról lefogytam 35-re. Karácsony este nem bírtam lábra állni olyan gyenge voltam és majdnem kórházba kerültem. Januárban kezdtem el újból összeszedni magam, és mára 85%-ban sikerült. Most 14 éves vagyok,(lány) decemberben leszek 15, szóval elkezdtem a középiskolát ahol senki se tud az életemről és a bajaimról, és nem is akarom még velük közölni. Általánosban már ismertek a gyerekek és a tanárok, helyben volt az iskola, és anyám közfoglalkoztatóként dolgozik ott. Az is eszembe van, hogy mit tennék, ha ne adj isten valaki rosszul lenne, vagy ilyesmi, hiszen nem rohanhatok ki pánikolva az óra közepéről (amit sajnos ezért többször megtettem általánosban). Emellett az általánosban nem tudtam beilleszkedni, ezért középiskoláig nem voltak barátaim, és nem voltam emberekhez szokva. Eléggé antiszociális vagyok, soha nem voltam partykon vagy bulikon, moziban, színházban vagy bármi szórakozóhelyen. Volt, hogy annyit mozdultam ki hónapokig amíg reggel átsétáltam az iskolába, aztán délután hazajöttem. Most viszont naponta kell buszoznom 10 km távolságot (ami szerencsére nem túl sok) busszal ahol ugye nagy a tömeg, ami szintén kiváltja belőlem a pánikot. És most, hogy jön a tél, lassan egy éve annak, hogy majdnem kórházba kerültem, és úgy érzem megint kezdek depresszióssá válni. Annyira bánt, hogy ilyen fiatalon van mindenféle fóbiám és egyszerűen nem bírtam az évek során leküzdeni őket, pedig teljes mértékben rajta vagyok! Nem szeretnék felnőttkoromra mindenféle emésztőszervi bajokat, maradandó betegségeket! Így is épp elég, hogy 11 évesen észrevettük a gerincferdülésem ami szintén bánt. Olyan rossz nézni másokat akik félelem nélkül bátran csinálnak bármit, én meg itt vagyok és félek majdnem mindentől. Ha kimegyek az utcára figyelem merre megyek, nehogy az utcán találkozzak valami részegnek vagy betegnek a hagyatékával. És még ezek mellett nagyon sok berögződött problémám van, amik pokollá teszik a mindennapjaim. 2 pszichológusnál, és egy pszichiáternél is voltam, de egyszerűen nem tudnak rám hatni.

Hát elég hosszú lett, köszönöm annak a türelmét aki végigolvasta, nekem is jól jöhet egy pár hasznos tanács, vagy csak egy kis erősítés, mert nem akarok így élni.

Sziasztok! Én is ezzel küzdök... Egyszer kiskoromban nagyon rosszul lettem és ettől annyira megijedtem hogy utána kórházba is kerültem mert nem mertem enni mert féltem hogy hányni fogok. Később ez jobb lett azonban amikor elkezdtem az egyetemet akkor egy stresszes szituáció előtt egy kicsit rosszul lettem és ez annyira megviselt hogy azóta is félek attól hogy mások előtt rosszul leszek. Ez egy évnyitó volt amúgy. Azóta már volt két pánikrohamom is illetve voltam pár hónapig depressziós is... Jártam pszichológushoz, az jobb lett viszont az lett a vége, hogy ha stresszelek akkor mindig azt képzelem, hogy hányni fogok vagy rosszul leszek mások előtt. Emiatt például új helyen vagy másokkal vagy akivel még soha nem ettem az előtt nem merek enni, nem merek elmenni a munkahelyemen ilyen céges vacsorára vagy az ebédlőbe is csak maximum egy tál levest eszek. Minden étkezés előtt attól félek hogy rosszul leszek utána, utazásokkor is néha, kivéve ha autóban ülök és én vezetek mert az elvonja a figyelmem. De egyedül félek buszra is ülni sokszor. Még tanulok is emellett és ha új tanárral vagy diákokkal vagyok a kurzusokon akkor is rettegek hogy előttük leszek rosszul. Valamikor ez jobb, de általában minden napom megkeseríti.. van amikor egész nap alig eszem csak itthon már. Tablettát nem tudom mit szedhetnék rá a Daedalon engem nagyon álmosít. Az nyugtat meg ha van nálam azért gyógyszer, és minden táskámban hordok magammal zacskót hátha rosszul lennék... Ha van még olyan aki ilyesmivel küzd, írjon kérem, mert akkor nem érzem hogy annyira egyedül lennék.

Szeretnék egyébként pszichológushoz menni ezzel csak egyelőre semmi keretem rá, mert a munkabérem az albérlet költségeire fordítom elsősorban..