Ez nagyon aggasztó. Miért érzek így vajon?

Sziasztok!

Igyekszem viszonylag röviden összefoglalni a problémámat, ha nem sikerül, azért elnézést kérek: kicsivel több mint egy hete mélypontra jutottam, ami megítélésem szerint több dolognak is köszönhető. Mostanában elég sokat voltam egyedül. Van barátom, de az egyetem mindkettőnket nagyon lefoglal, és a családomtól is messze élek. Másfelől szerettem volna minél jobban teljesíteni ezt a félévet, ezért folyamatosan, szinte mániákusan tanultam, az iskolában is, ahol már zavarónak éreztem, ha a társaim leszólítottak engem, mert úgy éreztem, csökken a tanulásra fordítható időm. Ezáltal mindenkit teljesen kizártam a saját kis világomból. Harmadrészt egy évvel ezelőtt szakítottam az előző barátommal, aki iránt már semmit nem érzek, mégis fájó időszak volt, ráadásul első szakítás, mivel sosem voltam az a kifejezetten bulizós-pasizós típus.

A hét elején ott tartottam, hogy attól a gondolattól is lefáradok, ha egy barátnőmet le kell szólítanom, vagy el kell mennem a boltba, vagy bárhová... Matek órán ülni (szeretem a matekot) is kihívás volt már.

A legfőbb bajom az, hogy ez az egész a barátomra is kiterjedt. Szeretem őt, ezt érzem, ugyanakkor többször is összeszorul a gyomrom, ha rá gondolok, és nincs jövőképem. :S És ez borzalmas, rosszul érzem magam, hogy ilyen negatív reakció is megjelenik bennem Vele kapcsolatban, pedig ő a legnagyszerűbb férfi, akit a Sors nekem rendelhetett.

A kérdésem az volna, hogy ez a mélypont valóban kialakulhatott az első bekezdésben leírtak miatt? Mennyire normális? Mással is megesett már ilyen? Mit tehetnék ellene?

Kérlek, segítsetek nekem, mert napok óta stresszelek emiatt...

Nagyon köszönöm mindenkinek, hogy elolvasott, és a segítő válaszokat is.

L21