Ezzel szakemberhez kellene fordulni?

Az iskolában heteken keresztül nem értek semmit vagy nem is érdekel, aztán hirtelen minden elkezd érdekelni, sorra

kapom a jó jegyeket, majd ismét vissza a "ködbe" és megint semmit nem értek, nem tudok tanulni sem, lehangolódom.

Csajozni egyáltalán nem merek, aztán egyszer csak hirtelen elkezdek minden lánynak odaszólni aki tetszik, vagy ismerkedni és utána ha megismertem valakit, már inkább nem tartanám vele a kapcsolatot, letiltom, nem csörgetek vissza, nem veszem fel, egyedül vagyok hónapokig mert nem érzek késztetést az ellenkezőjére.

Vagy ha beszélek valakivel azzal tuti, hogy összeveszek vagy megbántom, vagy legalábbis elérem, hogy ne írjon.

Ezek után, eltelik pár hét/hónap (vagy mostanában már felgyorsult, elég pár nap is) és újra akarok társaságot.

Minden héten legalább három nap fáj a fejem. Minden életszakaszhoz alkottam egy idealizált képet a fejemben, amire vissza tudok emlékezni, de leírni nem tudom. Szürkének és csúnyának látok mindent, de most pl 10 perce hirtelen minden szépnek tűnt és viccesnek. Egész nap feszült vagyok attól, hogy nem merek megtenni dolgokat, aztán pedig úgy érzem mindent megtehetek.

Vagy senkinek vagy hatalmas valakinek képzelem magam.. Összefüggéseket gyártok, hogy mi miért van és legtöbbször el is felejtem őket. Csalónak érzem magam, az osztály legjobb tanulója mellé ültem és én egyengetem, úgy rendezem a dolgokat, hogy egy szinten érezze velem magát

tudásilag, ami végül-is igaz is, azzal a különbséggel, hogy az én jegyeim jóval lentebb vannak az övéinél (fentebb írtam már, hogy miért).

Úgy érzem beszippant az unalom, a hétköznapok az ellenségeim, a hétvégék pedig a főellenségeim. Arra gondolok, hogy jó lenne mindenféle extrém dolgot

csinálni, például lefizetni egy tubás zenekart, hogy törjenek be a tanórára vagy valami hasonló, most ez csak egy példa, de ha a megvalósításra kerülne sor már nem merném, vagy hülyeségnek tartanám (a példa az is, most nem ez a lényeg). Nem tudnám maximálisan kiélvezni a munkám gyümölcsét, bármit elérek az nem tűnik olyan nagy dolognak, mintha egy semmiség lenne, nem dob fel. Titkon, csodálom az olyan embereket mint Oscar Wilde vagy az olyanokat akik kiforgatva a szavakat utalnak dolgokra, szarkaztikusak, ironizálnak, megbotránkoztatnak és nagyképűek is.

Ha meglátok egy szép lányt úgy érzem semmi esélyem nála, nem is merek közeledni, de ha mégis szóbakerül azt mondom, hogy nálam nincs esélye, pedig rohadtul lesmárolnám.

Valahol legbelül én is jót akarok tenni, csak időközben elfelejtettem mi az és hogyan, és az igazat megvallva talán már nem is élvezném.