Gyerekkor véget érésének elfogadása?

19-ként már technikailag felnőtt vagyok, de igazából már egy ideje szarul érzem magam emiatt (persze nem folyamatosan, de szerintem érhető hogy gondolom). Nem tudom, lehet engem lusta dögözni de nem akarok dolgozni meg ilyesmiket csinálni, bánom hogy már véget ért az időszak amikor csak arra “kellett” fókuszálnom hogy a többi gyerekkel barátkozok.

Apropó barátkozás, az is rosszul esik hogy felnőttként igazából le vagyok szarva, igazából senkit se érdekel ki vagyok ha nem kell konkrétan valamit csinálni. Azért szoktam beszélgetni a csoporttársaimmal az egyetemen, de amikor egyedül vagyok, előjönnek ezek.

Néha már azon gondolkodom hogy tök kár hogy nincs egy “reset” gomb mint a videójátékokban, azt se bánnám ha más ember lennék, legalább esélyem lenne egy jobb életre.

Fura, hogy ezt úgy mondom hogy egyébként eléggé kényelmes életem van és csak a “tinikorom” volt zűrös, de az se volt annyira gázos, hogy ne nosztalgiázzak.

Őszintén úgy érzem a felnőttkor egy rossz korszak, csak azért kell végigcsinálni mert nyilván nem élhetek a szüleim nyakán és igazából sajnálom is őket hogy ilyen lányuk van, bár részben nyilván ők is tehetnek róla milyen vagyok, de persze nem az ő hibájuk. Csak rohadtul nem akarok 30,40, stb. éves lenni.

Amúgy valszeg tényleg lusta vagyok mert nagyon nem megy nekem a motiváció összeszedése a takarításra, nem akarok teher lenni a szobatársaimra de (nyilvánvalóan, most ezért nem hibáztatom őket) kezd elegük lenni abból hogy nem takarítok magam után rendszeresen, amúgy próbálom magam rávenni csak nem tudom miért megy ez nekem ilyen nehezen.