Pszichológusok hogyan tudják elviselni, hogy átlátnak a másik emberen?

Úgy, hogy a normális pszichológus nem így gondolkodik, ilyen emberből nem is lesz pszichológus.

Számára ez egy új ember, akinek vannak problémái, amihez meg kell ismernie az embert. Csak a filmekben van olyan, hogy 2 mondat után ledarálja az ember életét a doki, a valóságban ilyen nem létezik, sok sok közösen, beszélgetéssel eltöltött idő alatt tárja fel a problémákat és rá az esetleges megoldást, ha van.

Az elsőnek igaza van, bár igaz, hogy ez a tudás segít sokkal könnyebben, gyorsabban értelmezni mindazt, amit látsz a másikon, hétköznapi ismeretségekben is. (Nem vagyok pszichológus, de lassan 10 éve tanulom és hasznosítom.)

A kérdésre válaszolva viszont, nézd fordítva: egyáltalán nem olyan rossz az, ha kevesebbet kell csalódnod másokban és könnyebben felismered az értékes embereket. (Vagy mondjuk ha megbízhatatlan emberekről tudod, hogy milyen téren lehet mégis számítani rájuk.) Mert nem, az emberek általánosságban nem kiábrándítóak attól, ha átlátod a "védekező mechanizmusait, önhazugságait, önbecsapásait, meg ferdítéseit, meg akár 'csúnyább' személyiségvonásokat". Ettől csak azok kiábrándítóak, akik előbb-utóbb amúgy is azok lesznek, de még őket is jobban meg tudod érteni, még ha csak a szánalom szintjén is.