Lelki sérülést lehet gyógyítani felnőtt korban van rá példa?

Persze, hogy lehet, ahogy az előttem szólók is írták, ám nem egyszerű sem maga a terápia, lelkileg megterhelő, mentálisan, pláne egy már annyira terhelt embernek, hogy szakemberhez fordult, ráadásul nehéz, de nem lehetetlen megállapítani, hogy mi számít az ember személyiségének részeként születési rendellenességként mondhatni, és mi számít olyan rendellenességnek, amely csak a feldolgozatlan traumák tömkelege okoz viselkedésváltozásként. Iszonyat megterhelő lelkileg ráismerni mindig is megszokott gondolat- vagy érzésmenetekre, hogy az mondjuk nem normális, az csak egy óriási fájdalomra való korai reakció, amely azóta is évtizedeken át az ember mindennapjainak a része, és félelmetes is maga a változás is, meg az is, hogy ha azt a bizonyos kora gyerekkori fájdalmat megérti az ember, akkor mi marad nélküle, ha a megértett és elgyászolt fájdalom már nem dühít vagy szorongat tovább örökre.

Tehát nehéz, hosszú folyamat, de baromira megéri. Ahogy a régiek is mondták: ismerd meg önmagad!

Pl. már harmincnál is több éves voltam akkor, amikor egy gyerekkori családi jelenetet meséltem az akkor volt élettársamnak, aki rácsodálkozott egy pontjára, ami meglepett engem, hogy ez miért meglepő számára, mikor szerintem az egy boldog pontja volt a gyerekkoromnak, ő viszont még el is magyarázta neken, hogy szerinte ez miért nem normális, szerencsére akkor már terápián voltam, így rákérdeztem a terapeutámnál is erre, hogy tényleg abnormális-e a gyerekkorom eme pontja, és a szakember az élettársamnak adott igazat és jobban megmagyarázta nekem is, hogy miért nem volt normális az a helyzet gyerekkoromban, és akkor értettem csak meg igazán, tényleg újrakeretezve a múlt eseményeit, amitől aztán mind a gyerekkoromat, mind magamat, mind a szüleimet teljesen más színben láttam, nem feltétlenül rosszabban, mert nem az ítélkezés volt a cél, viszont emlékszem, hogy milyen félelmetes volt elengedni azt a jónak gondolt pillanatot a gyerekkoromból és ráismerni arra, hogy az egész helyzet nem volt jó, így maga az a helyzet sem volt jó, de akkor a túlélésben segített, hogy jónak éreztem, mert ha tudomásul vettem volna akkor, kiskoromban, hogy mennyire szörnyű helyzetben voltam, akkor talán föl sem nőttem volna, mert beleroppanhattam volna a sok rossz súlyába (így is 13 évesen voltam először az öngyilkosság határán, egy hajszál választott el attól, hogy meg is tegyem. Viszont nem tettem, sok évvel később terápia, és azóta egészen más az életem, sokkal felszabadultabb, kiegyensúlyozottabb, tudatosabb, nyugodtabb, boldogabb, úgyhogy terápiát mindenkinek!!! Komolyan! Van kiút borzasztó gyerekorból is, minél hamarabb terápia, annál könnyebb élet, miért vár bárki is? Én nem kapok részesedést sajnos a terápia promotálásáért, csak saját tapasztalatból mesélek őszintén.