Betegség? Mi lehet ennek a kettősségnek az oka?

Nem értem mi van velem. Félek itthon, minden apró neszre felkapom a fejem, főleg éjjel innivalóért sem merek leszállni nem hogy kimenni a szobámból nem bírok ez miatt elaludni csak ha már teljesen kimerülök.Ebből kifolyólag tanulás sem megy, pedig most fontos lenne. Úgy érzem minthogyha figyelnének, az utcán pedig mindig bámulnának, nappal állandóan besötétítek , mert csak úgy érzem jól magam, éjjel viszont leginkább villanyt oltanék, csak tévé és zene +egyéb világítás mellett tudok elaludni, akkor is olyanokat álmodok hogy felkelek és izzadok néha sírok ( öngyilkosság, követnek, stb ) Általában csöndes vagyok nemszeretek megszólalni és magamba zárkózok, teljesen más vagyok mint a korombeliek, sok furcsaságom van. Anyám kérdez valamit, és hirtelen feldühödök agresszívan szólok vissza, utána pedig újból visszatérek ahhoz amit előbb csináltam ,mint ha mi sem történt volna.Általában olvasok, rajzolok. Ezeken kívül máskor nem tudom abba hagyni a gondolkozást.Ha valaki kizökkent a kis világomból, iszonyú dühös leszek ... El sem hiszem néha,hogy egy ennyi idős gyerek hogy bír ennyi dolgon rágódni. Néha erősnek, kegyetlennek érzem magam, aztán pedig megtörök és úgy érzem nekem ez sok, könnyezek egy gondolatmenettől a legváratlanabban.Sokszor nézek magam elé csak ülök vagy fekszek, gondolkozva bár tudom hogy tanulnom kéne vagy bármi egyszerűen nem érzek erőt magamban. Valamikor fel sem tűnik ,mennyi idő eltelt és meglepődök hogy már este van. Nincsenek barátaim. Ám van ennek egy teljesen más oldala is. Az ismerőseim között nagyon népszerű vagyok, azt mondják imádnivaló vagyok társaságban, a kevés beszéd ellenére is. Dicsérgetnek mennyire szép vagyok, mindig a középpontban, és úgy gondolják ismernek, és őszinte barátság van közöttünk. Szoktam nevetni ,ha épp olyan a helyzet, de nem érzem hogy szívből jönne, nem sok mindennek tudok örülni. Mikor haza jövök megszáll valami üresség,de jobban szeretek itthon lenni mint társaságban. Sokszor érzem mintha ez teljesen kettős dolog lenne, de nemtudom hová tenni magamban ezt, a rengeteg gondolkozás ellenére sem. Azt mondják jószívű vagyok, bár én úgy érzem sosem sajnálok senkit. Befolyásom van az emberek életébe, nagy hatással tudok lenni rájuk , van akit egy-két találkozás után lenyűgözök. Annak ellenére ,hogy ennyien szeretnek, magányosnak érzem magam mindig, mert nekik eszükbe sem jutnak olyan dolgok amin én órákig tudok rágódni, talán merem mondani ,hogy gyerekesebb a felfogásuk, vagy csupán az ő életük teljesen más ezért nem érdekeltek más dolgokban. Egykét ember mindig hozzám fordul, ha gondjaik vannak, és én mindig megoldom nekik a rövid lényegretörő tanácsaimmal. Érdekes hogy az ők egyszerűbbnek tűnt életét át tudom látni, az enyémet viszont nem, örök rejtély vagyok még saját magam számára is.Utoljára még annyit, hogy bár hihetetlenül fiatal vagyok, sokszor nagyon idősnek érzem magam. Óvodás, kisiskolás koromban már képes voltam bonyolult érzésekről beszélgetni anyámmal, megértettem a helyzetét (apám elhagyott minket, mégpedig úgy, hogy követtük és megláttuk az akkori barátnőjével..) Bár már édesanyámmal sem tudunk beszélgetni, vagyis én nem vagyok hajlandó napi pár mondaton kívül (éhes vagy? milyen volt a suli?-átlagos..) mert megváltozott és nem tud komolyan hozzáállni semmihez. Remélem valaki képes ennyit elolvasni, és tud valami használható választ írni, nagyon lekötelezne. :) előre is köszönöm.