Mennyire normális egy megrázó trauma után kerülni ugyanazt az élethelyzetet?

Vagy inkább mennyire normális elvárni, hogy ne így tegyen az alany?

Mielőtt bárki jönne - itteni jó szokás szerint - hogy "naponta ki lesz írva a kérdés", annak elárulom, hogy párkapcsolati problémák rovatban valóban írtam ki olyat, hogy "Hogyan nyerhetjük vissza a bizalmat párkapcsolati csalódás után, és mit tegyünk, ha végleg elvesztettük a bizalmat a másik nem iránt?" de ezt most mentális egészség szemszögből "közvéleménykutatom".

Történt ugyanis, hogy a szüleimet valóban a halál választotta el, az összes felmenőmnél nem volt "divat" a válás, hanem akik egyszer összekötötték az életüket, azok bizony életük végéig együtt maradtak. A dédjeim, a nagyszüleim, a szüleim stb. Ebben nőttem fel, másképp el sem tudtam volna képzelni. Aztán velem megesett, hogy majd 20 év után lettem elhagyva és konkrétan nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Persze, leészérvelni le tudom magamnak is, hogy ez nem életszerűtlen és van ilyen, sőt, az exemet elengedtem totál és semennyire sem hiányzik. Elfogadtam, ezzel nincs baj, de ahogy viccesen szoktam mondani, a hibatárolóban bent maradt a hibakód. :)

Van is kapcsolatom, de nem olyan teljes odaadással, hanem inkább óvatosan, finoman, megőrizve a territóriumokat.

Vagy másik példa egy kedves ismerősöm, aki nagyon szerette a kutyáját, aztán elpusztult - ez is nyilvánvaló és normális - de ő pl azt mesélte, hogy imádja a kutyákat, de őt annyira megviselte az elvesztése, hogy azóta nem vállalt és nem is akar többet kutyát.

Tehát a tapasztalati mefontolás alapú kríziskerülés a téma.

Normális-e? Vagy normális-e elvárni, hogy ne így legyen?