Szerintetek normális ez a reakció (elkeseredettség, depresszió) amit az élethelyzetem vált ki belőlem? 27F

Több szempontból is rettenetesen elégedetlen vagyok az életemmel.

Nem piacképes szakon tanultam az egyetemen, emiatt nagyon nehéz volt elhelyezkednem. Egy kis szerencsével sikerült, de a fizetés elég alacsony. A végzés utáni 1,5 - 2 éves munkanélküliség, illetve szakképzettséget nem igénylő munkák végzése eléggé kikezdte az idegrendszeremet.

Erre jön az, hogy nem szeretek itthon lakni, a semmirekellő 30+os bátyámhoz kell folyton alkalmazkodnom, nincs semmi magánszférám. Alig várom hogy elköltözzek, de még nem tudtam annyit félretenni.

Ha ez még nem lenne elég, a külsőmmel is elégedetlen vagyok, nincs túl sok önbizalmam, nem volt még komoly párkapcsolatom sem. Pár hónapja ismerkedtem egy lánnyal, elég közel is kerültünk egymáshoz, de sajnos szinte egyik pillanatról a másikra vége lett, ami nagyon mély nyomot hagyott bennem. Igyekszem változtatni a külsőmön, hátha akkor jobban fogom magam érezni a bőrömben is.

Akármikor belegondolok abba, hogy hol tartok az életben, teljesen elkeserít, szinte sírnom kell, arra is gondoltam hogy jobb lenne meghalni mint ezt a szar életet élni. Nincs kedvem semmihez, nem tudok örülni semminek, nem akarok beszélni senkivel, egész nap lehangolt és feszült vagyok. Ehhez képest pl a bátyám majd kiugrik a bőréből meg vigyorog egész nap, ami rohadt idegesítő. Ő nem érzékeli hogy menyire szánalmas az élete vagy az én felfogásom nincs rendben?

Sokszor belegondolok abba, hogy már csak pár évem van rendbe hozni a dolgokat, így is elvesztegettem szinte a teljes fiatalságomat. Szerintem az a valamirevaló élet, ha az ember saját egzisztenciát épít fel, van saját családja vagy legalább párja, és nem utál bemenni dolgozni minden nap. Mi értelme az olyan életnek ha valaki 40 évesen is a szülei lakásában fetreng, nincsen se párja se barátai és minimálbért keres?