Mi az oka annak, hogy értelmetlennek találok mindent?

Gyermekkorom óta utálok bármit is csinálni. 15 évesen kitaláltam egy betegséget, eljátszottam és azóta itthon vagyok. Nekem öröm, ha nem kell semmit csinálnom, szenvedek mindentől.

Ha kívülállóként olvasnám, azt mondanám, hogy depresszió, de emlékezeteim szerint már óvodában kitaláltam, hogy nem akarok rajzolni, sem semmit tenni, mert hogy felesleges.

Nem akartam labdázni, mivel a labda úgyis az “óvónőké” és hiába szerzem meg, úgysem lesz hivatalosan az enyém.

Filmekkel ugyanez a problémám. Elkezdem nézni és szinte lejátszódik a fejemben, hogy ez nem valós, és hogy a zöld vásznon zajlik mindez.

Szinte látom, ahogyan beállítják az embereket hogy miképp viselkedjenek, a díszleteket, stb… Ez pár másodperc alatt tudatosul bennem és elmegy a kedvem a filmezéstől IS.

Így szabadidőmben sakkozok, de hirtelen elkezdek gondolkodni valamin és elrontom az egészet. Még séta közben is elesek, mert valami eszembe jut és annyira belemélyedek, hogy elfelejtek létezni. Viszont magát a gondolkodást sem direkt csinálom, csak fejembeszáll, de rosszul esik. Egész nap csak vagyok, gyűlölök létezni. Rengeteg kávét iszom, sokszor alkoholt is fogyasztok mellé, hogy kicsináljam a szívemet és szívrohamom legyen. Az utóbbi 5 évben szokott lenni erős szívdobogás-érzésem, úgyhogy valószínűleg jó úton haladok. Mikor bedobog, nem is ijedek meg, hanem megérzem a halál szagát és megörülök.

Ezután az eset után el szoktam gondolkodni, hogy ez mennyire megszokott dolog, de nem tudom eldönteni, hogy a többi ember is így gondolkodik-e.

Megnéztem egy klímaváltozásról szóló dokumentumfilmet, és hát a sok rossz “hír” ellenére elkezdtem reménykedni, hogy egyszer vége lehet a létezésemnek anélkül, hogy öngyilkos lennék.