Mit kezdjek azzal, ha képtelen vagyok a boldogság érzésére? (Őrület határán állok, azt hiszem)

Köszönöm, ha elolvasod a kérdést és a leírást is. Mindenkit megkérek, hogy a bántásomtól, szidásomtól, fikázásomtól tartózkodjon, eléggé utálom magam egyedül is, szóval aki szidna, annál vegyük úgy, hogy megtette. Valószínűleg megérdemlem és jogos is, szóval kár a betűért.

Na szóval. Az a helyzet, hogy képtelen vagyok "boldog" lenni. Hogyan is fejezzem ezt ki... Nem nagyon érzem magam sehogyan sem. Rosszul sem és jól sem. Csak egyvalamit "érzek" és az az üresség, a semmi. (Persze néha ilyen kötelezők vannak, mint éhség, fáradtság, kellemes leülni egy hosszabb séta után, megnevettet valaki), de ez nem boldogság egyik sem.

Hiányzik belőlem a "motiváció" bármire is, nem vágyom semmire. Megfogalmazni sem tudok semmit, amire vágynék. A pénz csak annyira érdekel, hogy kifizessem a kajámat, számlákat, "függőségeket" és maradjon valamennyi tartalékba, ha tönkremenne valami, de egy idő után "úgysem tudom mire költsem". Nem nagy összeg, ami így megmaradt, de ez is már olyan, ami "nem nagyon érdekel".

Nem vágyom semmire sem. Se utazásra, se "értékes" kacatokra, se nagy autóra, igazából semmire. Talán úgy 15-20 tárgy van a világon, amihez ragaszkodom és amelyeknek "megléte" érdekel és megviselne, ha ezek nem volnának (ezek főleg gyerekkori emlékek vagy családi ereklyék). Ha bárki bármit kérdez nekem tényleg "majdnem mindegy", és nem valami menősködésből reagálok így, hanem tényleg nem érdekel. Nem látom értelmét az olyan dolgoknak, mint pl. nyaralás (ott is ugyanolyan semmilyen, mint itt), drága holmik (szebb környezetben legyen ugyanaz a semmi?), emberi kapcsolatok (ezek között is van 1-2 fontos, de a legtöbbje pótolható, sőt csak időkitöltés...)

Időkitöltés!!! Milyen jó szó is ez, az életben szinte mindent ennek érzek. Elfoglaljuk magunkat mi emberek mindenféle baromságokkal, ami nem ad boldogságot, de legalább megy vele az idő, meg esetleg mások elismernek a végén, ha elég időt szántál rá.

Mi boldogíthatna? Munka? Egynek elmegy, könnyű, van valami jó érzés benne, amikor kész egy feladat, de önmagában nem boldogság.

Család? A többségük halott, egyedül a szép emlékek vannak meg, amelyek rendkívül jók arra, hogy kínozzanak néha, hogy "ezek az idők sosem térnek vissza". Nehéz ezt elviselni. Minden eltűnik, megváltozik, "megújul" és minden akaratom ellenére sem tudom az újat megszeretni. Megtanulom használni, elfogadom, haladok a világgal, de nem boldogít, nem szeretem.

Ez most nem "bezzeg a régi jó dolgok" nyeszergés a részemről, hanem inkább a "régi jó"-t nem pótolja jelenleg az "új jó", csak a semmi, az üresség. Ha most idejönne egy terrorista és azt mondaná, hogy "most fejbelövöm önt", azt mondanám, hogy kérem pontosan célozzon, nem szeretnék hosszas haláltusát. De nem érdekel a halál, bár eljönne már.

Maga az öntudatom volna jó, ha megszűnne. Sajnos szenvedélybetegségekkel törekszem is erre egy ideje, bár jól kordában tartom (munkahelyi teljesítményem változatlan, egészségem nem romlik), de ez sem boldogít, csak megnyugtat esténként a fél pohár sör, az altató, a fájdalomcsillapító és a sok evés (keksz, csoki főleg, lehetőleg tejjel)

Úgy érzem, semmibe nem tudok belekezdeni, "megcsinálom, amit mondanak" (vagy épp magamtól, amit kell), de semmi öröm nincs benne, csak az az érzés, hogy "jobb dolgom amúgy sincsen", "kapok érte pénzt", "otthon is ugyanolyan rossz, mint a munkahelyen". Ezért nem öröm pl. egy nyaralás, mert "akkor oda kell menni" valahogy, és egy csomó olyan plusz kötelező feladattal jár, ami épp az örömöt veszi el belőle. A legtöbb dologból amúgy ez veszi ki tényleg a boldogság lehetőségét, hogy több a kikerülhetetlen mellékfeladat vele, mint az élvezet, gyorsan vége van, és aztán megint jön a semmi, a mindennapok egyforma semmilyensége.

Csak nálam ez már extrém mértékű. Utálok felébredni, csak akkor vagyok "boldog", amikor éjjel épp álmodom és nincs ez a sok komplex baromság, mint az életben, nincs öntudat, nincsenek más emberek, nincsenek az örömöt elrontó feleslegességek...

Orvoshoz és magánorvoshoz is járok, nem sok haszonnal. Szedem a gyógyszereket, amik kizárólag arra jók, hogy elvegyék a nagyon rossz kedvemet, a magánnal meg az életben ezen-azon lehet javítani, de a boldogsághoz egy centivel nem jutottam közelebb.

Gondolkodom az öngyilkosságon (annyira, hogy bevan készítve erre a célra 800-1200 darab egyenként 75 mg közötti antidepresszáns (egy ideje nem számlálom ami marad), 190 vérnyomáscsökkentő, 60 altató /Zolpidem/)

Nem tudom mit tegyek, minden nap egy üres kínlódás, főleg a hétvége, amikor otthon vagyok. Még a munkahelyem (pl. most is ott vagyok) elvagyok a kötelező feladatokkal, közben netezem, amikor épp kész vagyok), otthon is kötelező fűnyírás meg főzés, de utána a semmi. Csak a semmi. Néha annyira szenvedek, hogy bedobok egy zolpidemet már délután és akkor legalább megnyugszom, talán alszom is. Jobb, mint élni. Olyankor már kívánom, hogy aludjak el örökre. Ne legyen szenvedés, ne legyen hosszas haláltusa, csak gyors eltávozás. Egyedül a maradék rokonaimnak lesz rossz, de ők majd csak megértik, hogy nekem ez így volt a legjobb.