Milyen tapasztalataitok vannak pszichológussal?

En 3 evet jartam onismeret es egy krizis feldolgozasa miatt, majd kesobb meg egy fel evet karriervaltasi kerdes miatt. Ket kulon pszichologus volt. Mondkettot kivalo szakembernek ertekelem.

Az onismereti folyamatra alapozom az alabbi valaszom, mert az hosszabb volt, es ott a maganelet volt a fokuszban.

A folyamat: heti rendszeresseggel jartam, es a fo modszer az imaginazacio (ellatult allapotban kepi elkepzeles) volt. Hazi feladatnak sokszor ennek lerajzolasat kaptam, valamint neha-neha egy-egy kerdest, hogy gondolkozzak rajta. Nekem kb 1 ev kellett hozza, hogy ramerjem bizni egy olyan titkomat, amit azota is csak o tud. Nem foglalt allast, pl a konfliktusaimnal nem allt sem az en, sem a masik partjara, hanem kibeszeltuk: miert tortenhetett, miert reagal ugy a masik, en hogy elem meg. Nagyon sokat kerdezett, es ezzel mindig mas szempontot tudott adni. Emlekszem, hogy a munkahelyi kinevezesemkor azt mondtam, csak azert tortent, mert nincs mas. Itt megallitott, es kerte, nezzuk meg a lehetseges jelolteket. Ezek utan elhittem, hogy tenyleg engem akartak.

Egy ules: azzal inditottunk, hogy mi tortent az elmult heten, mi foglalkoztatott az elozo alkalombol. Ezt kiveseztuk, meg kepeztunk. O mindig tudott arra reagalni, ami foglalkoztatott. Nagyon rugalmasnak kellett lennie, mert volt, hogy nem volt temam :) vagy: egyik alkalommal allandoan a nyakamat dorzsoltem, es mondtam neki, hogy allandoan faj. A stressz ott jott ki. Rugalmasan allt a kepes feladathoz, es beleszott egy technikat, amivel a nyakfajast lehet oldani. Azt azota is hasznalom :)

Onazonosabb vagyok, megtanultam, milyen az, amikor tenyleg figyelnek rad, es ezt a figyelmet igyekszem en is hasznalni. Batrabb vagyok a konfliktusokban, es mar nem omlok ossze egy rossz szotol. A kozos munkak eredmenyekent nem csusztam vissza egy narcisztikus kapcsolatba.

En csak ajanlani tudom.

Én kétszer jártam pszichológushoz, az egyik rossz, a másik jó élmény volt.

Először akkor, amikor meghalt a szeretett (pót)nagymamám, és úgy éreztem, hogy egyedül nem fogom tudni feldolgozni, de mondjuk az is igaz, hogy akkorra már volt egy jó nagy csomag gyerekkorom, amely feldolgozásra várt a traumatizálása miatt. A temetésen két pszichológus rokon-barát volt ott, akikkel a temetés után be is ültünk valahova beszélgetni a családtagokkal, és akkor mondtam is nekik, hogy nem tudom, hogy hogy fogom feldolgozni, hiába volt nagyon idős és ő maga is sokat beszélt a halálról és hogy mi lesz utána, mégis túl nehéznek éreztem.

Így az egyikük ajánlására kerültem egy olyan terápiára, amely szerintem nem nekem való volt, nem emlékszem a nevére, de előre elköteleződtünk egymásnak egy évre és hetente egyszer egy órára jártam, és arról szólt a módszere, hogy én beszéltem, ő meg nagyjából csak bólogatott, hümmögött és nem nagyon szólt hozzá semmihez. Erről azóta megtudtam, hogy ez egy módszer, de akkor még nem tudtam és ez engem halálra frusztrált, mert én beszélgetni szerettem volna, és folyton a szemére hánytam, hogy ennyi erővel naplót is írhatnék vagy a falnak is beszélhetnék. Szerintem annak semmi értelme nem volt, csak pénzkidobás volt, de persze nincs kontorllcsoport belőlem, így nem tudhatom, hogy hogy lennék most, ha egyáltalán nem jártam volna.

Aztán közben kiköltöztem külföldre, ami nem annyira lényeges, ám azért mégis megírom, mert azért nem is teljesen lényegtelen végül is, és itt állami pszichológushoz kerültem ingyen, miután olyan szinten romlott a mentális egészségem a külföldre költözés nehézségei miatt is, hogy új kultúra, nem értettem a rendszert, nem volt szociális hálózatom, csak pár haver és új barát, család nélkül, se munka, se párkapcsolat, pedig nagyon kerestem mindkettőt és lakást is nehezen találtam, hogy végül egészen öngyilkossági gondolataim is voltak már, így ajánlotta valaki azt az állami mentális egészség rendszert, amely nem tudom, hogy létezik-e Magyarországon egyáltalán (szerintem nem, mert nem bírná a terhelést a teljesen depressziós ország lakosságával szerintem...), ott egyrészt még külföldön is több hetes, hónapos várólista volt, sokszor telefonáltam be, amíg behívtak egy vizsgálatra, ahol egy pszichiáter beszélgetett el velem, hogy mit szeretnék, ahol én kapásból kizártam a gyógyszerezést és mondtam, hogy csakis beszélgetni szeretnék, és végül kaptam egy szociális munkást, aki épp pszichológiát tanult, ám ezeknek az intézményeknek éppen az az előnye, hogy hiába van egy kezeltnek egy terapeutája, legyen akár pszichológus, akár pszichiáter, ő megosztja a tapasztalatait a kezelttel a teljes vezető bizottsággal, akiktől útmutatást is kap a kezelésre, ami engem megnyugtatott, hogy nagyon félre nem mehetek.

Ott aztán először is ki kellett töltenem egy hosszú jelentkezési lapot azt a kérdést is tartalmazva, hogy mi a célom, mit szeretnék elérni, és három vagy négy évig jártam oda szintén heti egyszer egy órába, ezt viszont nagyon élveztem, mert az is kérdés volt a hosszú kérdőíven, hogy voltam-e már korábban terápián, és le is írtam, amit itt is fent korábban, meg mondtam is neki, hogy nem szeretném, ha csak bólogató János lenne, mert amiatt semmi értelme járnom hozzá.

Már ez is jó pár éve volt, és nem is sok mindenre emlékszem onnan, csak arra, hogy az elején nehezebb volt, meg voltak hatalmas érzelmi kitöréseim is, megpendített olyan dolgokat a nagy ásókúrán, ahogy én hívtam, hogy nagyon régen elfelejtett dolgok jöttek felszínre, egészen konkrét sírásaimra és ordibálásaimra emlékszem a leginkább, meg hogy persze két alkalom között is folyton az ott történteken elmélkedtem.

Nekem a legfontosabb és leghasznosabb, amit ezen a második terápián tanultam az volt, hogy egyrészt volt egy időszak, hogy folyton lebénult a bal karom, néha a lábam is, sőt, az arcom is, minden a bal oldalamon, ő meg elmagyarázta, hogy a végtagjaink keresztbe vannak bekötve az agyunkhoz képest, és a bal oldalam pl. az agyam jobb oldalához tartozik, amely az érzelmeimért felelős, és amikor túltelítődöm érzelemmel, akkor így reagál rá a testem. Nem akartam neki hinni, elmentem mindenféle orvosi vizsgálatra, ideggyógyászhoz, megcsináltak egy rakás vizsgálatot és nem találtak semmit, majd a végén a doki megkérdezte, hogy mikor érzek zsibbadást, mire mondtam neki, hogy akkor, ha nagyon mérges vagyok vagy nagyon szomorú vagy nagyon aggódom, szóval nagyon stresszelek, erre képes volt a doktor neurológus azt mondani, hogy akkor maradjak nyugodt. Végül is tényleg a terapeutámnak volt igaza.

Ennél még fontosabb mozzanata volt a terápiámnak az, amikor ő azt kérte tőlem, hogy köteleződjek el az élet mellett és ígérjem meg neki, hogy soha nem bántanám saját magamat. Ez nem a terápia elején volt, hanem kb. egy év után, és nem tudtam nemet mondani neki. Ez még most is megérint, sok év után, de most már csak azért, mert szinte nem is értem ma már, hogy hogy tudtam volna bántani saját magamat, olyan messze vagyok már attól az állapottól azóta szerencsére!

Hozzáteszem, hogy én magam is nagyon önelemző típus vagyok, akartam is gyógyulni és azóta is keresem mindig az utat a napfény felé, ezért is nehéz olyan dolgokra rámutatnom a terápiámból, amelyeket konkrétan onnan szedtem volna össze ezeken kívül, de biztos volt egy csomó, konkrétumra nem emlékszem többre, csak általánosságban arra, hogy nagyon élveztem, hogy igazi párbeszéd alakulhatott ki közöttünk a terapeutával. Bátornak is tartottam magam mindig is amiatt, hogy nem féltem bármi szörnyűséggel szembesülni a múltamból, és nagyon sok elfelejtett dolog felszínre hozása tényleg nagyon nehéz volt, mert nem véletlenül felejtettem el azokat a dolgokat, ám elhatároztam, hogy jobb tudni, mint nem tudni, és működött, meghozta a gyümölcsét, mert így tudom csak igazán, hogy ki vagyok. A terápia eleji kérdőiven feltett kérdésre, hogy mi a célom azt írtam, hogy az, hogy ne felejtsek többet, ugyanis kb. húsz éves koromtól kezdve durva tempóban kezdtem felejteni, ami egy ideig nem zavart, de aztán nagyon, és amikor az emlékbetöréseim olyan szörnyűséges dolgokat mutattak a múltamból, hogy még később is sokkoltak, amikor visszaemlékeztem, elhatároztam, hogy nem akarok többet felejteni, hanem tudni szeretném, hogy ki vagyok. Ehhez pedig tényleg mély ásó munka kellett, amit meg is csináltunk, ami nem volt könnyű, de megérte. Tudtam, hogy nem ítélhet el, nem adhat tanácsot, nem kritizálhat, és erre emlékeztettem is őt az elején, valószínűleg ennek is köszönhető a sikeres terápia. Nehéz volt elengednem, annyira élveztem, de megértettem, hogy másnak is szüksége van rá és az állam nem fizethet örökre nekem terápiát.

Lehet, hogy azt is tőle, vagy inkább tőle is tanultam, hogy milyen hasznos lélegezni, pl. karzsibbadás esetén is, de annyi helyről hallottam még, hogy mély levegő, hogy ezt nem tudom csak neki titulálni.

Az, hogy eszembe sem jut magamat bántani szerintem a legfontosabb tanulásom tőle, és ezért nem lehetnék hálásabb mind neki, mind a rendszernek, hogy sikerült kiplántálni belőlem azt a szemfedőt, amely kényelmesen eltakarta a fájó emlékeket a feledés homályába, ám felszínre hozva szerintem sikerült feldolgoznom azokat azzal együtt, hogy szerintem a depresszió nem gyógyítható, ám kezelhető és teljes, boldog életet lehet élni vele, ami nekem azóta többnyire sikerül is szerencsére. Bárcsak mindenkinek sikerülne!

A sikeres terápiám óta én nagyon terápiapárti vagyok, nagyon ajánlom mindenkinek, azzal együtt, hogy kismillióféle iskola és módszer van és nem mindenkinek való mindegyik, ám érdemes utánajárni, hogy melyik milyen és hogy milyen módszerrel dolgozik a választott terapeuta, hogy ne érezze senki pénz- vagy időveszteségnek azt, ha netán olyan pszichológushoz kerül, aki nem nekivaló, mint ahogy én is jártam először, ugyanis ha nincs meg a teljes bizalom és elköteleződés a terápián, akkor a terápia sikeressége is megkérdőjelezhető.