Önbizalomhiány, motiválatlanság, hangulatingadozás. Mi lehet a bajom?
A fent leírt tünetekkel küszködöm, de kifejtem részletesebben.
Őszintén szólva fogalmam sincs mikor "alakult ki" nálam ez a dolog, kiskoromban állítólag életvidám, figyelmes, stb. stb. voltam anyám szerint. Arra gyanakszom, hogy középiskolába kerüléskor kezdhetett rosszabbodni a helyzet. Lehet volt rám valami hatással az, hogy tanárgyerek voltam általános iskolában, bár nem ítéltek meg a többiek, és anyám se kivételezett velem.
Aztán az évek során egyre jobban és jobban eluralkodott rajtam a "lustaság", számítógépfüggő lettem, az az időtartam, amivel valami le tudja kötni a figyelmem lecsökkent.
Iskolás éveim amúgy se voltak túl jók. Általános még úgy-ahogy jó volt, és a középiskola is elment, utána tanultam egy évig külföldön ahonnét nincsenek jó tapasztalataim, és most az egyetemi éveim is borzalmasak. A tanárok egy része teljesen alkalmatlan a szakmájára, az osztálytársaim meg egyszerűen borzalmasak. Klikkesedés van, együttműködés teljes hiánya, stb. Ott akarom hagyni. Ez úgy kapcsolódik a dologhoz, hogy szerintem ez is már hozzájárult jórészt az állapotomhoz.
Főbb tüneteim (dióhéjban):
- Vidám hangulat (beleértve az ugrándozáshoz való vágyat, folytonos viccelődést, élénk fantáziálást, stb.) után depressziós hangulat (alkalmanként öngyilkossági gondolatokkal). Ezek folytonos váltakozása.
- Szalmaláng lelkesedés, amit semmilyen produktív fázis nem követ.
Egyszerűen tudom, hogy nem vagyok lusta, mivel abszolút semmi úgymond nem érdekel. Semmi. Saját fejlődésem sem. Nem olvasok könyveket, nem rajzolok (számítógépen sem) nem írok, pedig ezek a saját hobbijaim.
- Szinte már fizikai képtelenséget érzek bármiféle produktív tevékenységhez, legyen az kötelező iskolai feladat vagy a fent említett saját hobbim. Nem motivál semmi: Se pénz, se siker, már lassan a határidők sem. Csak a számítógép köt le.
- Nagy ambíciók ellenére teljes önbizalomhiány (Gyakran ábrándozom vezetői képességről, szónoklásról, stb. de képtelen vagyok megtenni. Halk vagyok általában társaságban)
- Kreatív feladatoknál/játékoknál úgy érzem nem hozom ki magamból a maximumot. Félek talán az újtól, de csakis ezen a területen érzem magam úm. gyávának.
- Maximalista a jellemem és ezen belül viszont sajnos kudarckereső. (Biztos bukással járó cél, gyakran a már említett, saját cselekvésképtelenségem miatt, és az így vele járó bukás, majd depresszív fázis.)
- Barátságos jellemem ellenére nem keresem a társaságot, bár jól esne, ha a társaság keresne meg engem, de ez természetesen ostoba gondolat. Magányra vágyónak tűnik, holott nagyon vágyom a szeretetre.
Kb. ennyit állapítottam meg magamról röviden.
Valaki tudja esetleg mi lehet a gondom? Arra tippeltem, hogy Ciklotímia (Nem, nem vagyok hipochonder, de elég sok minden egyezni látszik) de valahogy nem áll össze teljesen a kép a teljes fizikai cselekvésképtelenséget is beleszámítva, hiszen a ún. "euforikus fázisban" akkor motiváltnak kellene lennem, nem?
Már arra is nehezen vettem rá magam - hasonló fent említett okokból -, hogy valahova leírjam a gondomat. 2-szer voltam életen során pszichológusnál, de nem segített, valamint nem segített az agykontroll, meditáció, önsegítő könyvek és a vallás sem. Pedig én már meg akartam/akarom tudni, hogy mi a valódi gondom. Szüleimnek még nem mondtam el a probléma egészét, de amúgy se vesznek komolyan, hipochonderek mondanak el, és csak a számítógép-függőségem látják, de én nem akarok függő lenni és tudom, hogy nem lennék az, de fogalmam sincs hogy segíthetnék magamon, amikor képtelen vagyok rá. Nem segít a közhely, nem segítenek a szép idézetek meg egyéb hasonló vacak, amivel már tele van a padlásom (hogy jobb szót ne mondjak). Ha azt mondják nekem, hogy segítsek magamon tulajdonképpen biztathatnak, hogy "Öld már meg magad" mert kb. annyit ér. Nem tudok magamon segíteni. Nem megy! 22-es csapdája az egész életem, még jó volna legalább kiélvezni a fiatalságomból, ami maradt abból, ami elpazarolódott a számítógép oltárán.
Ha valakinek van valami hasonló tapasztalata, értelmes tanácsa, bármi, ami segíthetne kérem ossza meg velem.
F/20
válasza: válasza:"Őszintén szólva fogalmam sincs mikor "alakult ki" nálam ez a dolog, kiskoromban állítólag életvidám, figyelmes, stb. stb. voltam anyám szerint."
Rendszerint ez így van: "x évig normálisan fejlődtem, aztán valami észrevétlenül elromlott bennem". Tipikus panasz, amit egy mélyreható pszichiátriai vizsgálat tudna felderíteni, a pszichiáterek pont efféle feladványokkal foglalkoznak (többek közt).
Amiket felsorolsz: hangulatingadozás, motivációhiány stb., azokkal a szakorvos mind tud kezdeni valamit, persze pontosabb tesztelés kell. Ez így önmagában, ahogy leírod, nem tudományos értékű, mert hiányoznak az objektív mércék. Pl.: mindenkinek ingadozik a hangulata, a kérdés az, hogy kinek mennyire. Az egyetem egyébként egy olyan közeg, ami sokak számára megterhelő, pl. mert az erőfeszítéseknek nem látszik azonnal az eredménye, esetleg hónapokig nem látszik, és közben bizonytalanság van stb. Ezt sokan nem tűrik jól. Az egyetem nehéz dolog pszichológiai szempontból. Ha maximalista vagy, az mindig megterhelő, egyetemen pedig abszolúte.
"Valaki tudja esetleg mi lehet a gondom? Arra tippeltem, hogy Ciklotímia"
Akár az is lehet. De ne tippelgess. A pszichiátriai diagnózis lényege NEM az, hogy megnézzük, valakinek mik a panaszai, és aztán kipipáljuk, hogy ez pont belefér egy skatulyába. Ez nem így történik. Magadat nem tudod diagnosztizálni, viszont ha okoskodsz, azzal csak összezavarod magad.
"ún. "euforikus fázisban" akkor motiváltnak kellene lennem, nem?"
Nem biztos. Pl. lehet, hogy valaki ilyenkor tele van tervekkel, de nem valósítja meg őket, mert vagy nagyon zaklatott, csapongó, vagy pedig egyszerűen élvezi az életet. De vannak nagyon rossz élmények is, a mániás fázist nem feltétlenül "jó hangulatként" kell elképzelni.
"22-es csapdája az egész életem, még jó volna legalább kiélvezni a fiatalságomból, ami maradt"
20 évesen még semmiről se maradtál le, egyébként az egész helyzeted lehet puszta kamaszos bizonytalanság, egy kis kései érés.
De ha valóban fel akarod göngyölíteni a problémát, akkor menj pszichiáterhez, erre találták ki.
Amúgy egy csomó mindennel javíthatsz a helyzeteden, ilyen pl. a sport és testmozgás, sok napfény, jó zene hallgatása (úgy értem, Chopintól Beethovenig, nem slágerek!), valami produktív hobby űzése (írás, zenélés, barkácsolás, festés), sikerélmények szerzése valamilyen területen (pl: megtanulni egy idegen nyelven, résztvenni szakmai gyakorlaton), számíthat a környezetváltozás (egy hetet messze tölteni, a számítógép nélkül, vidéken vagy külföldön, nagyon jó pl. idegen városba menni egyedül vagy idegenekkel társasúton, és teljesen új emberként, tiszta lappal, a jövővel nem foglalkozva eltölteni pár napot).
Találni kell valamit, ami motivál, javítani kell az önértékelésed valamivel, amiben sikert tudsz elérni, a jelenben kell élni (múlton és jövőn nem rágódni), gyakorolni kell azt, hogy átérezd, hogy az adott pillanatban mi a jó. Mondjuk úgy is lehet felkelni reggel, hogy a reggeli szürkületben nézed a felhőket, és megállapítod, hogy milyen szép a reggel, meg úgy is lehet, hogy felkelsz és reflex-szerűen beugrik az az első gondolatod, hogy pocsék az élet és kilátástalan nap áll előtted és jobb lenne fel se kelni. Ha az utóbbi gondolkodásra rászoktál, akkor ezzel le kell állni. A gondolkodásodnak te vagy az ura, le tudod állítani, minden más csak kifogás. Az alvásra is oda kell figyelni (elég mély? nincs légzési probléma alvás közben?), az éjszakázással vigyázni kell, mert a virrasztás átkapcsol lehangoltságból felhangoltságba. Cinkhiány, szelénhiány, egy sor vitaminhiány stb. is fennállhat, ezekre is figyelni kell.
De mindenekelőtt keress fel szakembert.
Most bukkantam rá a problémádra, és detto ugyanez van velem, le sem írhattad volna pontosabban, hogy érzem most magam...Kiderült végül, hogy mi a probléma? Remélem, azóta minden megoldódott! Én nem tudom, mit tegyek...
L/23
Nálam is detto hasonló van most, utolsó vizsgaidőszak, és egyszerűen a tanulásra se tudok ráállni :(, elképzelhető hogy a 4 hónappal ezelőtti szakításból eredményeződik a dolog?
Mert már nagyon unom ezt az állapotot, mindig ki akarok törni, de aztán újra leülök és nyugi van... Pozitív gondolkodás már működik, csak a célok, a hobby megtalálása ami nehézkesnek tűnik mert aminek örülhetnék annak se igazán tudok örülni. Pl: két tárgyamat már megcsináltam, de semmi pedig nem könnyűek mások szerint se. Szakítás óta igazán nem is örültem semminek... :S Remélem nem az igazi nagy ő hagyott el... F/24
Tanácsot nem tudok adni, viszont hasonlóakat tapasztalok magammal kapcsolatban én is. Egy jó ideje érzelmi hullámvasúthoz tudnám hasonlítani a mindennapjaimat. Van úgy, hogy reggel mikor felkelek, boldog, vidám, céltudatos vagyok (úgy érzem, enyém a világ :) ), és jön egy pont, amikor az egyik pillanatból a másikra, mindenféle különösebb ok nélkül kétségbeesést, félelem és alaptalan magánytalanságot érzek. Az öngyilkosság gondolata nagyon ritkán jut eszembe (nem hiszem, hogy képes lennék megtenni), viszont gyakran érzem, hogy egyszerűbb lenne ha nem élnék tovább.
Ez így most elég furán hangzik leírva, viszont nap mint nap megélni ezeket a szélsőségeket, egyszerűen sok.
Igaz, jó kis idő eltelt 2010 óta, remélem már sikerült ebből az ördögi körből kiszakadnod. Ha igen, megtennéd, hogy leírod hogy sikerült?
L/20
válasza: válasza:Már régi a topic, de remélem még olvassátok.
A tünetek alapján (bár nem vagyok pszichiáter) én bipoláris vagy mániás depresszióra gondolok, mivel nekem is hasonlóm van, illetve olvastam, tanultam róla én is. Olvass utána!
Tudom ilyenkor a jótanácsok, hogy "segíts magadon", "csinálj valami hasznosat", stb. egyáltalán nem segítenek. Azért tudom, mert velem is hasonló volt.
Ami a pszichiátert illeti, én óvatos lennék. Nem ijesztgetni akarlak, de racionálisan végiggondolva vannak jobb és vannak nem annyira jó pszichiáterek. Ez utóbbiak általában a kerületi noname pszichiáterek, akik 10 percnél tovább ritkán foglalkoznak egy beteggel.
Függetlenül ettől szerintem is el kell menni valami szakemberhez, bár csodát nem tud művelni, de a bizalom, és a hit sokszor önmagában elég tud lenni.
Ami még segíthet, van a SOTE-n illetve Tündérhegyen pszichoterápiás foglalkozás. Ezek általában bennt fekvősek,( 1-3 hónap, de ne ilyen gumiszobát képzelj el), de ingyenesek, és mivel többen vagytok 1-1 foglalkozáson, és mivel mindenki valamilyen problémával van ott, sokszor magadra ismerhetsz, és amit a külvilág nem ért, itt pozitívabban fogadják. Ez a "nem vagyok egyedül" érzését adja, ami segíthet.
Magamról annyit, hogy az állapotom miatt képtelen vagyok hatni anyámra hogy legalább a pszichiátert/pszichológust fizesse, emiatt aztán gyógyulni se fogok tudni, ami miatt még kevésbé fogok tudni rá hatni. Nálam is 22-es csapdája. Ami ezt még erősíti, hogy nálam már beteges szintet ért el a pénzgyűjtés, és a félelem a pénz költésétől, szóval még ha kapnék is pénzt se biztos hogy el merném költeni, inkább megtartanám. Egyébként tőlem kérdezhetsz a pszichológiűról, pszichiátriáról, mivel már lassan 5 éve megszakításokkal vagyok "kezelésbe", tudok egy két smást.
Sziasztok!
Hasonló problémáim vannak, és hát valamilyen szinten jó tudni, hogy nem vagyok egyedül. Nálunk ez családi dolog. Viszont azzal nem értek egyet, hogy neten kerestek rá a problémákra, mert természetesen mindenkinek más kezelés válik be. Üdv és Jobbulást :)
L/16
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!