Kitől kéne segítséget kérnem?

Ez egy elég hosszú történet.

Szinte mióta emlékszem, hogy iskolába járok, elég durván végigkísért az hogy például nem mertem beszélni emberekhez, csak nagyon kevésnek nyíltam meg igazán.

Ehhez tavaly előtt, nyolcadikba jött az, amikor költözés miatt iskolát váltottam, hogy minden egyes mozdulatomat kínosnak éreztem. Nem mertem konkrétan megmozdulni órán, beszélni, jelentkezni, stb. Tesi órán, gyakorlatoknál majdnem sírtam, annyira úgy éreztem hogy figyelnek és ítélkeznek.

Ezt nehezen írom le, de mivel névtelenül írok megkockáztatom. A túlgondolás és szorongás miatt párszor bántottam is magamat sajnos, úgy gondolom megérdemlem, ez a mai napig velem van, időnként bűntudatom is van miatta, mert a szüleimnek csalódást okoznék.

Következő évben jó iskolába kerültem, de ott is szorongtam, mindent túlgondoltam, amit már a környezetem is észrevett. Éjszakákig fent voltam, azon gondolkoztam, hogy milyen kínos dolgot csináltam aznap, vagy akár évekre visszamenőleg is. Emellé a család, és egy csomó felnőtt is cseszegetett, hogy túl vékony vagyok, undorítóan nézek ki stb, ezért csak bő ruhát hordtam, pulcsi nélkül 30 fokban se mentem sehova, nem mertem levenni, viszont enni van hogy egyszerűen nem bírok, és nem tudom miért, pedig hízni szeretnék. (kiskoromban is voltak ilyen problémáim, de akkor a pszichológus azt mondta, hogy csak nem voltam iskolaérett)

Ismét sulit váltottam, mert a koliban voltak gondok, és imádom ezt a helyet, de az előző évben ott is megjelent ez a szorongás.

Volt hogy bementem egy boltba, szólt az eladós néni, hogy kötelező a kosár, én meg majdnem sírva fakadtam, annyira gázul éreztem magam.

Ezen a nyáron volt egy szakításom, ami miatt volt hogy fürdeni sem voltam képes, fetrengtem reggelig a földön, minden éjjel sírtam, akkoriban össze is vesztem anyuékkal valami hülyeségen, ahol elég csúnya dolgokat vágtak hozzám, azon gondolkoztam a végén hogy az lenne a legjobb mindenkinek, ha én nem lennék, mert csak teher vagyok a barátaim és a családom számára, annyira megviselt, ekkor is szintén probléma volt hogy bántottam magam.

Aztán nem olyan rég, lassan túlléptem rajta, mostanság az emberek körülötti szorongásom jobb, de sajnos csak ez, és most újabban amiatt ehelyett azért szorongok hogy beteg leszek. Az elmúlt 3 hét alatt 5 féle rákot beszéltem be magamnak, halálfélelmem volt konkrétan, apró, teljesen alap dolgokat ismét nem voltam képes elvégezni, mert lehangolt hogy mi van ha bajom van. Tükörbe sem mertem nézni, mert féltem hogy észreveszek még valamit, ami miatt stresszelhetek. Időnként rámjön, hogy mi van ha hülyeség, de akkor az jut eszembe, hogyha van valami bajom, és elhalasztom, akkor nagy baj lesz, ennek ellenére orvosról hallani sem akarok, mert félek hogy kiderül valami nagy baj. És ezt nem érzem normálisnak.

Viszont, most éppen meg vagyok fázva, tegnap valami rosszat ehettem, és szóltam miatta a nővéremnek, de egyszerűen szégyellem magam miatta, és nem tudom miért. És a legszarabb, hogyha tényleg rosszul érzem magam, akkor egyszerűen nem hiszem el magamnak hogy lehet valami bajom, gyakran nem is szólok, csak ha lázas vagyok, mert mi van ha mégse, és hülyének néznek, de ha valami tök random hülyeséget beszélek be magamnak, mindenkit erről kérdezgetek, annyira elhiszem.

Szégyellem magam a családom előtt, a többiek előtt, és megint úgy érzem nem vagyok több mint egy teher mindenkinek, egy szar ember, aki ehhez még nem is normális.

Én magamról nem hiszem el, hogy lenne akármi bajom is mentálisan, ezért szintén szégyellem magam, mert másnak ezerszer rosszabb. Anyám minden ilyenre azt mondja ilyen korban teljesen normális, és nem lehet ennyi idősen semmi problémám, így tőle sem kaphatok segítséget, a többiek elől meg szégyellem.

Valaki így külső szemmel tud valamit mondani? Mondták már barátaim, hogy pszichológus kéne, de félek ha elmegyek és semmi bajom, az szintén megalázó lesz, hülyének fognak nézni.

Kérlek ne ítélkezzetek, nagyon félve írom ezt ide ki.