Rettegés egy zenétől. Hogy lehet rájönni az okára?

Nem hinném, biztos nem nagymamám bátott. Igaz, hogy néha elégé szigorú tudott lenni, de amellett a becsület példaképe volt és amúgy jószívű. Meg ha bántott volna, akkor tőle féltem volna. De én szerettem vele lenni. Aznap sem tett velem semmi rosszat. Sőt, ő igazán igyekezett a kedvemben járni mindennel. Nem azért zavartam ki, mert bármi rosszatt tett. Szóval tényleg adszurd az egész.

Ja és miután nagymamámrémültenvisszaszaladt hozzám pár óra múlva mert sírtam, kiabáltam, akkor már eszembe sem jutott kiküldeni.

Másnap elmesélte anyunak, milyen éjszakánk volt. És mondta, hogy többet nem vállalja hogy éjszakára egyedül maradjon velem.

Szóval valamilyen szinten mindhármunknak trauma volt az az éjszaka.

Nem juthatott be a házba senki, mert mamám mindenre figyelt, minden ajtót, kaput,száz lakattal zárt, kerítéseken végig tüskésdrót. Lételeme volt a biztonság. Ha valaki gyereket akart volna molesztálni, talált volna százszor egyszerűbb megoldást. Ráadásul kint laktunk a francba egy tanyán.

Amúgy a másnap anyu hazajött és akkor napközben szintén nem volt baj. Este az előszobában játszottam, vidáman. Anyu ott volt mellettem, a konyhában. Egyszer csak a kisautóm begurult a virágállvány alá. És akkor megint jött a fura előérzet, vagy veszély érzet, mint előző este, mikor mamámat kiküldtem. Anyu főzött, mondta, nem ér rá, vegyem ki nyugodtan a kisautót, nincs ott semmi. De nem akartam. Végül oda jött és mondta, vegyük ki együtt nézzem meg, hogy nincs ott semmi. És ahogy lejjebb néztünk, észrevettem, hogy az előszoba egy rejtettebb sarkában le van peregve a vakolat. Na akkor az rémitett meg nagyon, de olyan szinten, hogy még anyámra is a frászt hoztam. Valamit eszembe juttatott az a sarok, de nem tudom, mit. Anyám kénytelen volt másnap letapétázni azt a sarkot, mert különben nem voltam hajlandó arra elmenni. Még a tapétázas után is nagyon meggondoltam, elmenjek-e arra.

Hónapokig tartott ez. Anyu elmondása szerint az egyedül töltött este előtt is félős voltam, nappal sem szerettem egyedül maradni sehol, de az után az este után fordult ez sokkal rosszabbra.

Én szinte biztos vagyok benne, hogy amiket később rémálmokban láttam, azt akkor este valóban láthattam de az már ezo kategória lenne. Ott már ezt régebben leírtam részletesebben, de még mindig próbálok racionális magyarázatot találni. Illetve az érdekelne, egymagam hogy tudnám felhozni az emlékeket, arról, hogy ténylegesen mi történt.

Nekem ami nagyon fura, hogy egy gyerek, ha fél, inkább kapaszkodik a szülőbe, örül, hogy ott van vele, nem pedig még kiküldi.

Az is biztos, hogy miután kiküldtem, csak még jobban féltem. Márpedig én még felnőttként sem nagyon tudok elaludni úgy, hogy félek vagy bármi más nyűgöm van. Abszolut nem tudom elképzelni magamról, hogy én, aki még nappal is utáltam egyedül maradni a szobában, első egyedül töltött éjszakámon kényelmesen, nyugisan befeküdtem az ágyikóba és gond nélkül elaludtam.

Az is biztos, hogy nem valami szándékos csínytevésen járt az eszem, ahhoz én túl beszari voltam, hogy képes legyek este egyedül maradni csak azért, hogy valami marhaságot csináljak. Szóval fura az egész nagyon.

#38

Hát ez nagyon szomorú. Egy gyereket bántani, aki amúgy is fél. 😡

Alvásparalizisem évekig volt, kb minden éjjel. De az már huszonéves koromban kezdődött hát elég bosszantó jelenség tud lenni.

Engem nem bántottak szüleim, ha féltem, de túl nagy megértést sem mutattak. Anyu mindig azzal próbált nyugtatni, hogy csak fantáziálok. Nagymamám hasonlóan.