Mit tehetnék, ha azt érzem, nincs kiút?

Sok-sok éve már, hogy tulajdonképpen vegetálok. Nem vagyok sem boldog, sem elégedett, egy ideje a remény is kezd elhagyni.

Tény, hogy fiatal vagyok, csupán a közelmúltban töltöttem a 18-at, ám félek. Gyűlölöm azt, aki vagyok, és képtelen vagyok változtatni, mert minden energiámat összeszedve is csupán egy összetört roncsnak érzem magam.

Jó a tanulmányi átlagom, úgymond „mintagyerek” vagyok, sosem volt velem gond, mindenkivel jóban vagyok, nem piszkálnak, mégis lelkileg rohadok. És ami talán a legjobban fáj, hogy én sem tudom miért... nem tudom, mit tegyek. Félek, hogy sosem leszek boldog.

Nagyon sok trauma ért gyerekként, szerintem több, mint egy átlag embert egy élet alatt, de az semmiképp sem egy optimális állapot, hogy ennyi év után is állandóan szorongok, depresszív vagyok és gyűlölöm önmagam.

Pszichológushoz már elég régóta járok. Abban segített, hogy már nincsenek szuicid hajlamaim, de ezt leszámítva stagnál egy ideje az állapotom.

Nem is igazán tudom, mit várok ettől a kérdéstől. De ha bárkinek bármilyen tanácsa van, bármit szívesen megpróbálnék, csak sikerüljön végre kilábalnom ebből. Szeretnék végre boldog lenni, de őszintén már nem igazán reménykedek abban, hogy ez belátható időn belül sikerülhet.