Szerintetek újra kéne a gyógyszereket szednem?

Valószínűleg senki nem fogja elolvasni, mert nem érdekel senkit a másik sztorija, mégha ez csak a rövidített verzió is. Mert miért érdekelne? De nem tudom mit tegyek....

2,5 évig szinte egyáltalán ki sem mentem a lakásból, csak éjszaka, ha nem volt senki az utcán, állandóan rémálmok gyötörtek, félelmeim, hallucinációim voltak, felváltva voltak dührohamaim és sírógörcseim, miután egy közeli családtagom meghalt és előtte pedig iskolai kiközösítés és bántalmazás áldozata voltam.

Amikor édesanyám 19 éves koromban elvitt pszichiáterhez, súlyos depressziót, paranoid személyiségzavart, erős szorongást állapítottak meg, amire szorongásoldót, antidepresszánst és alváshoz nyugtatót írtak fel.

Bő fél évig jártam pszichiáterhez terápiára, amikor szépen lassan kezdtem kimászni a gödörből és amikor lett egy munkám, az antidepit elhagytuk, majd lassan a másik kettőt is.

De most, 2 évvel később, elég sokminden van, ami úgy érzem kezd visszataszítani a sötétségbe. Például észrevettem, hogy amelyik nap nem dolgozok, ugyanúgy nem megyek ki, mint azelőtt, munkanapon is csak a munkába és haza. Oké, a munka egy stabil pont az életemben, de mégis azt érzem, állandóan szomorú vagyok. A rémálmok is sűrűsödnek. Nem múltak el soha, de korábban már csökkentek. Továbbá - és ami gyanúsan most leginkább a problémám okozója - van egy zaklatóm. Megismertem egy srácot, előre tisztázva, hogy csak barátkozás céljából, de kiderült, hogy a srác többet képzelt a sztoriba, mint ami valójában volt, ráadásul az ismerkedési időben, abban a 2 hónapban nagyon megalázóan, degradálóan beszélt velem és most pedig követ, fenyeget, kerestet. Ez pedig felerősíti a régebbi mentális betegségeimet.

Félek kimenni, nem is akarok. Magamat okolom mindenért.

Utálom magam, ami sosem múlt el igazán. Csúnyának érzem magam, pedig körülöttem lévő emberek szerint nem vagyok az. Ha elmondom a hozzám közel állókhoz, amit épp gondolok, vagy amitől épp félek, azt mondják beképzelem.

Úgy érzem, visszaesek.

Az volt a terv, hogy csak egy darabig maradok ezen a melóhelyen, aztán visszamegyek a suliba, nem ugyanoda, hanem valami tanfolyamot elvégezni, hogy legyen legalább egy szakmám. De nem megy. Képtelen vagyok rávenni magam, pedig tényleg szeretnék több lenni. Munkatárs is mondta, örökké egy senki maradok. Ő nagyon utál engem, mert jól végzem a jelenlegi munkám. De ő is állandóan degradál, megaláz, eltipor, mindenki mondja, nincs igaza, mikor olyan rondán beszél velem, de én mégis azt gondolom, igaza van.

Nem jutok sehova. Az az egy biztos pont van, hogy van munkám. De ki tudja meddig, mert rosszabbul vagyok, úgy érzem. Úgy érzem, segítség kéne, de most időben, nem akarom megvárni, míg megint az elsötétített szobámban a sarokban egy pléden feküdjek egész nap.

A régi dokim egy megyével odébb költözött és most ott magánorvos lett.

Máshoz nem merek elmenni.