Mi okozhatja a gyerekkori traumám, más is van így?

Helló, újra én vagyok itt, a Waldorf-féle oviban dolgozó óvónő, és csak erősíteni tudom az előttem szólót, hogy trauma esetén bizony, bármit leblokkol az agyunk! De még mennyire! Láttad az Agymanók című mesefilmet? Az nem is annyira gyerekfilm amúgy, bár persze gyerekek is nézhetik, de sokkal inkább úgymond bevezetés a pszichológiába, válaszolva arra a kérdésedre, hogy hogyan tudnál magadba nézni, pl. így gyorsabb, hogy nézd meg, ha már láttad, újra, de tényleg egy jó mélyen elemző pszichoterápia segíthet rajtad, amely akár éveket is igénybe vehet, és akkor sem biztos, hogy megtalálod az okát! A pszichológusok amúgy is abban hivatottak segíteni, hogy együtt tudj élni a problémáddal, nem feltétlenül abban, hogy megoldják a problémádat, mint egy órás, ha elviszed hozzá az órádat, hiszen a lelkünk sem úgy működik, mint egy óramű, még ha sok mindenben hasonló is.

Én voltam több éves pszichoterápián, és nagyon, de nagyon segített mind magamat jobban megismerni, mind ráeszmélnem egy csomó olyan dologra, amely számomra alapértelmezetten normális vagy jó volt, hogy azok nem feltétlenül azok, és amikor onnan is megértettem a szakember diagnózisából, hogy az egész gyerekkorom egy folyamatos és állandó traumatizálás volt, akkor azt is megértettem, hogy éppen húsz (!) éves koromtól kezdve miért kezdtem olyan mértékben mindent és bármit elfelejteni, mint egy 80-90 éves szenilis idős ember. A pszichológusom szerint addigra telt be az agyam érzelmekkel foglalkozó fele annyira, hogy mindent elkezdett inkább felejteni, legyen az közeli vagy távoli emlékem.

Az Agymanók mesében jól be van mutatva az agyunk felépítése az érzelmek terén, a szövevényes útvesztők a tudatalattinkban az agyunk szemetesével, a vesztőhellyel, ahova azok az emlékeink kerülnek, amelyekre már nincs szükségünk, vagy amelyek túl nehezek ahhoz, hogy emlékezzünk rájuk. Ám ahogy a filmben is láthattuk, mégis visszatérhetnek onnan emlékek!

Én pl. miután külföldre költöztem 25 évesen, nekem még három emlékbetörésem is volt amúgy, flashback, nekem száz évvel azelőttinek tűnő, régen elveszett, mégis saját emlék, amely akkor, amikor 25 évesen újra eszembe jutott, újra traumatizált, de szó szerint, mindegyik, úgyhogy nem volt nehéz megértenem, hogy miért választotta az agyam azt, hogy inkább felejt, mint hogy megpróbálja feldolgozni azokat a traumás helyzeteket, amíg biztonságban nem érezte magát.

Emlékszem, hogy azt is megkérdeztem a pszichológusomtól, hogy de miért pont húszévesen kezdtem durván felejteni, amire azt is mondta még, hogy az úgy nagyjából a gyerekkor vége és az érzelmi felnőttlét kezdete.

Minél hamarabb kezdesz, kérdező, foglalkozni magaddal, a lelki egészségeddel, annál hamarabb van esélyed a gyógyulásra a teljes életre! Ezt tapasztalatból mondom! Azt meg neked kell eldöntened, hogy tudsz-e teljes életet élni ezzel az örök kérdéseddel, vagy végül emiatt vágsz bele egy ki tudja, milyen hosszú, mélyben áskálódó terápiás útba, amely lelkileg nagyon is nehéz lehet, mert tán olyan dolgokat tudsz meg te is a szeretteidről, hogy akár minden jó szándékuk és szeretetük mellett tán nem mindig sikerült mindent megadniuk neked, amire szükséged volt, arról nem is beszélve, hogy arra emlékszem a legjobban az óvónői tanulmányaimból, amikor pszichológiából tanultuk azt, hogy hogyan fedezhetjük fel, ha egy óvódásunkat ne adj I nemi zaklatás éri, és én kiakadtam azon, hogy tanultuk, hogy az ártatlanul született gyermekek a világban mind rá vannak utalva a környezetük szeretetére, és mégis vannak olyanok sajnos, akik ezt kihasználják, ami annyira értelmetlen és felfoghatatlan normális ember számára, hogy ezt egy óvodás gyermek sem érti, annyira, hogy önmagát kezdi el hibáztatni, hogy biztosan ő nincs rendben valamiért, ha ezt kapja a világtól. Tehát első lélekásó kérdésem hozzád pl., kedves kérdező, hogy hogyan mutatnád be az önbizalmadat az élet minden területén: általánosságban, az utcán menve, a tanulmányaid során, munkád során, különórák, sportfoglalkozások, nemi kalandjaid során? Mert itt is kibújhat ám a szög a zsákból, és nem akarok farkast kiáltani, ha nincs miért, ám sajnos az is egy statisztikai adat, hogy sajnos a fizikailag és lelkileg is a gyerekhez a legközelebb állók bántják a legtöbbször a gyereket lelkileg, testileg, ne adj I nemileg is, egy életre megnyomorítva azt a gyereket, aki felnő úgy, hogy azt sem tudja, hogy miért nem olyan, mint mindenki más, mert az, hogy valaki annyira bántotta, képtelen megérteni és feldolgozni egyedül. Kívánom, hogy ne szembesülj ilyen eredménnyel, ám mégis készülj fel rá lelkileg, hogy biztos, hogy elég erős vagy-e ahhoz, hogy megtudd az igazságot, hogy miért szorongsz bizonyos helyzetekben!

És mivel az eredeti kérdésed az volt, hogy más is van-e így, én azért ragadtam a kérdésednél, mert én is voltam így: amikor a szüleim elváltak, méghozzá úgy, hogy az egyik megcsalta a másikat egy harmadikkal, akkor 12 éves voltam, amikor mindezt kiderült a másik szülőm számára is, aki ráadásul tőlem tudta meg, hogy az egyik szülő "olyan furcsán néz az xy-ra", és ez a bizonyos xy nekem örök életemre egy fekete folt maradt bennem, bár most, hogy elvitte őt a koronavírus, egy kicsit kezdem már emberi formájában is látni, ám egész életemben azóta a haláláig, kb. harminc éven át csak egy olyan sötét folt volt az emléke, hogy arctalan, alaktalan egy egyszerűen nagy sötétség, nem tudom máshogy mondani.

Amikor hallom a nevét, beszélnek róla, képét látom, akkor sem látom az arca vonásait, még ha látom is a mosolyát, nem bírom befogadni, az agyam visszautasítja, hogy az illető miatt váltak el a szüleim. Ez is hasonló, mint a te kérdésed, de persze mégsem az, mert én konkrétan tudom, hogy kivel mi a bajom, te pedig nem, még, de tán egy nap megtudod. Az idő gyógyít, de be is tokosít fájdalmakat, mint egy szálkát, és az még nagyobb bajokat tud okozni, úgyhogy én abszolút terápiapárti vagyok, a gyógyszerekben nem hiszek, mert függőséget okoznak, és a tudás jobb, mint a nem tudás, de persze tudni kell, hogy mikor elég erős mind a kíváncsiság, mind a lélek elviselni azt a sok nehézséget, ami egy terápia során a kezeltre zuhanhat, ezt előre mondom, ahogy azt is, hogy az sem egyszerű, megtalálni a neked megfelelő terápiát, mert annyiféle pszichológiai módszer, terápia van, és minden módszeren belül is még almódszer, és minden almódszeren belül maga a terapeuta személye, ami neked vagy bejön és tudsz hozzá csatlakozni, vagy nem, és akkor idő- és pénzveszteség, ám megéri keresni, mert csak egy életed van, azt meg érdemes úgy élni, hogy tudod, hogy ki vagy. Szerintem.

Akkor talán tényleg csak várnod kell, amíg elég erős leszel, csak remélem, hogy nem lesz késő, meg addig is kár valahol minden egyes szorongással töltött pillanatod!

Ezek szerint én jóval idősebb vagyok nálad, kérdező, mert én már az első Agymanók film elkészülését is sokáig vártam, és akkor én már bőven túl voltam a pszichológiai tanulmányaimon meg minden felsőoktatási tanulmányomon, ezért én már először nézve is rögtön ezt láttam bele, és azóta még nagyon sokszor megnéztem újra, amit neked is ajánlok, mert tényleg segített jobban megérteni saját magamat is! Talán jó erőgyűjtésre is a szakember segítségével is később, de jó rákészülés is az elmélkedés.

Ajánlom még a mindfulness meditáció megismerését, elsajátítását és mindennapos gyakorlatát, ami nagyjából a nyugalomról és a légzésfigyelésről szól, miközben hagyjuk az agyunkat pihenni, azaz úgy tekintünk a gondolatainkra, mintha egy autópálya mellett ülnénk, és az autók lennének a gondolataink (az Agymanók című filmben vonatok illusztrálták a gondolatainkat, ami tán még jobb is, hiszen gyorsabb, szóval lehet vonat síneket is elképzelni, csak a vonatok általában kevésbé sűrűn járnak, mint a gondolataink...), amelyekre nem ugrunk föl, max. integetünk és közben a hosszú légzésre koncentrálunk. Már napi tíz perc is bizonyítottan szorongásoldó, ha tényleg minden egyes nap!