Nem tudom mi történik velem, meg fogok őrülni?

Elsőnek talán annyit, hogy (szerintem) nem volt normális gyerekkorom, a szüleim vertek, aztán mikor elváltak, azóta anyám folyamatosan bántott, most is lelki terrorban tart. Az általános iskolában kiközösítettek, az o. társaim vertek, a tanár többször alázott meg az osztály előtt, a srácok csak Békának vagy P@csnek hívtak és zaklattak, csípkedtek.

Szóval barátaim nem voltak. Apámmal 7 évig nem találkoztam, tavaly nyáron kezdtünk újból találkozni, ez két alkalomig tartott, ert szívrohamban meghalt. Volt egy csúnya csalódásom is, az az ember, akibe azt hiszem halálosan beleszerettem 8 hónap után kijelentette, hogy csak játszott velem, és valóban, hisz 5 éve tartó stabil párkapcsolatban élt.

Mindig a háttérbe szorítottak, éreztették velem, hogy senki vagyok.

Most jön a lényeg.

Szóval egy pár hónapja azt tapasztalom, hogy egyre többször vagyok szomorú ok nélkül. Néha, és ez egyre többször fordul elő, most már napi szinten, elkezdek remegni, hirtelen "beborul" és elromlik a kedvem, kapkodni kezdem a levegőt, aztán szédülök és remegek úgy, hogy le kell feküdnöm, halálfélelmem van. Aztán sírok, és nem tudom, mi történt az előző percekben.

Anorex bulimiás vagyok állandó önképzavarral, néha előjön, néha "visszavonul".

Most már van olyan közösség, ahol elfogadnak, karatézni járok, ahová egytől egyig szuper emberek járnak akik megértenek és befogadnak. Ott is van sokszor, hogy elsírom magam, és olyankor ilyenekre gondolok, hogy pl "nem érdemlem meg őket" meg csak egyszerűen azért sírok, mert olyan jók hozzám...

Itthon meg persze megy a szivatás, nem törődik velem anyukám, vagy túlságosan sokat is...

Kérlek szépen titeket, válaszoljatok, mert meg vagyok ijedve, nem tudom, mit csináljak, hova forduljak. Egyedül úgy érzem nem tudok mit csinálni, az utcán félek, valahogy mindig engem néznek, és én tele vagyok hibával :(

Továbbá bezárva sem szeretek lenni, valahogy összenyom a tér, rettegek a magasságtól, a hangos szótól, a tömegtől.

Segítsetek :(

17/L