Miért vagyok egy élő paradoxon? Miért történik mindez?

Olyan, mintha egy író írná az életem, aki napról napra kedvére változtatgatja az emberek hozzám való viszonyát vagy a személyiségem.

Azt érzem, hogy ha magabiztosnak látszó gyönyörű lányokkal jönnék össze, akkor nem tudnám kellő mértékben szórakoztatni őket, pedig tudnám, de ennek a gondolatsornak köszönhetően, máris megszűnik az a kisugárzás ami erre utalna és magamban átformálódnak a gondolataim, majd elmegy az önbizalmam. Ezt onnan tudom, mert reggelente még nem zúdul rám az egész nap és akkor még magabiztosabbnak érzem magam, aminek az eredménye, hogy több lánnyal szemezek, láthatóan sokkal másabb minden, mint hazafelé, amikoris sokszor még az emberek szemébe sem akarok nézni, kényszeresen elfordítom a fejem.

Komolytalan is vagyok, ha ránézek egy lányra, aki igazán nőies, azt érzem, hogy kisgyerek vagyok hozzá, pedig ez nem igaz, mert érett gondolkodásom van (ha egyedül vagyok legalábbis). Ráadásul be is tudnám bizonyítani, hogy az adott lány komolysága csak képmutatás.

Félek leszólítani lányokat, még akkor is, ha a toppon érzem magam.

Pillanatok alatt lesz önbizalmam mindenhez, és azt hiszem, hogy majd örökké tart, közben mégsem.

Szintén elméletben le tudom vezetni, hogy miért nincs lúzer és nem lúzer ember, mégis belül egyszer lúzernek, máskor menőnek érzem magam.