Öngyilkosságon gondolkodom. Kitől kérjek segítséget?

Sokszor előfordul, idén kifejezetten. Februárban elmentem pszichiáterhez, írt fel gyógyszert bipoláris zavarra. Szedem, egészen jól vagyok tőle, de időnként elég valami apró, hülyeségnek látszó dolog és máris ilyesmiken gondolkodok. Tudom, sokaknak vannak ilyen gondolatai, de nálam ez más. Konkrét tervem van arra, hogy fogom egyszer kivitelezni. A férjemnek még beszéltem is erről, de mintha nem venne komolyan. Olyan érzés, mintha nem figyelne rám, rendszerint ha vitatkozok vele valamiért, vagy elmondom neki mi a problémám, itthagy. Eldönti magában, hogy majd lenyugszom, aztán akkor újra lehet velem beszélni. A legrosszabb amit tehet, mert úgy érzem semmi keresnivalóm a világon. És ha őt, aki elvileg a legfontosabb az életemben, nem érdeklem, akkor más ugyan miért törődne a bajaimmal?

A többi családtagot nem akarom ezzel fárasztani, és nem is hiszem, hogy megértenék. Csak próbálnának lebeszélni, de ilyenkor azt hiszem inkább arra lenne szükségem, hogy végighallgassanak.

Nincs senkim akiben megbízhatnék annyira, hogy komolyan beszéljek neki erről. Még ennyit sem mondanék el egyiküknek sem, mint amit most leírtam. Néha azon fantáziálgatok, hogy van valakim aki azonnal belát a fal mögé, szinte meg sem kell szólalnom, elég ha rám néz, és már tudja is, hogy baj van... de nincs ilyenem, pedig néha az is elég lenne, ha megkérdezné valaki, jól vagyok e.

Legszívesebben most felállnék, és eltűnnék valahova, hogy kivitelezhessem amit végiggondoltam. Azzal igyekszem visszatartani magam, hogy arra gondolok, mit tennék így a családommal. Mindig így rángatom vissza magamat a szakadék széléről, de egyre kevéséb érdekelnek az ő érzéseik, mert ők sem törődnek az enyémekkel.

Tudom, vannak ezek a lelkisegély vonalak, de gyűlölök telefonálni. Előbb nyírom ki magam.

Kac-kac.

Ne haragudjatok a novelláért, talán valamit az is könnyít rajtam, hogy ezt leírtam.